Kibera, a nyomornegyed...


Már mielőtt Kenyába érkeztem hallottam Kiberáról, Afrika, és a világ legnagyobb nyomornegyedéről...

Majd miután megérkeztem Kenyába, és láttam a körülményeket az árvaházban, a környékbeli emberek életét, el is döntöttem, hogy nem megyek Kiberába. Lehet én vagyok érzékeny, de úgy éreztem, hogy nekem ez is sok, ezt is elég feldolgozni, nem tudom, és nem akarom elképzelni milyen lehet Afrika legszegényebb, és legnagyobb nyomornegyede...

Ezen kívül meg valahogy nem tetszett a gondolat, hogy "muzunguk" (fehér emberek) oda mennek, "szörnyülködni"..., valahogy ilyen "katasztrófa turizmus" érzésem volt, és a hideg rázott ennek a gondolatától is. Arra gondoltam, hogy milyen lehet az ott élő embereknek, hogy "turisták" járnak az otthonukban, és ami nekik az életük, és mindennapi realitásuk, külföldiek (akik számukra felfoghatatlanul luxus körülmények között élnek) ezt bámulják sajnálkozva. Mert nyilván fontos, hogy az emberek lássanak meghökkentően más életkörülményeket, ezáltal megvan a lehetőség, hogy változik bennük valami, és tovább látnak a saját kis "körülményeiken", de Kiberával kapcsolatban úgy voltam, hogy ha valaki azért megy, hogy valamit, bármi keveset is, de segítsem, akkor menjen, de nézelődni emberek nyomorúságát, ne! Legalábbis én biztosan nem...

Persze bele estem abba a hibába, hogy elegendő információ nélkül alakítottam ki a saját kis elképzelésemet, és véleményemet, mert ilyenkor még fogalmam sem volt, hogy a szervezetnél hogyan néz ez ki, csak annyit tudtam, hogy van lehetőség Kiberába menni, de én többnyire csak arra az árvaházra fókuszáltam, ahol önkénteskedtem...

Egy kis szomorú háttér valóság Kiberáról, a nyomornegyedről...

Elnevezése "kibra" szóból ered, melynek jelentése "erdő". Valószínűleg a túlzsúfoltságáról kapta a nevet.

Kibera Nairobi délnyugati részén található, a Nairobi-völgyben. A lakosság számát nagyon nehéz megbecsülni, én hallottam már azt is, hogy kevesebb, mint 1 millióan laknak ott, és azt is, hogy majdnem 2 és fél millióan. Azért ekkora a különbég a számokban, mert állítólag egyszerűen lehetetlen pontosan meghatározni a lakosság mértékét, nincs hivatalos "lakcímbejelentés". A nyomornegyed Nairobi teljes népességének több, mint 60%-át jelenti. Ilyen mennyiségű ember sehol máshol a világon nem él nyomornegyedben. Kibera ezzel Afrika, és tulajdonképpen az egész világ legnagyobb nyomornegyedévé nőtte ki magát.

Számomra meghökkentő volt olvasni, és hallani a helyiektől Kibera kialakulásának előzményeiről. Nehéz megfogalmazni a dühöt, és bár több generációs változást követően is, a "szégyent", amit tehetetlenül éreztem.

"Nairobi 1899-es alapításakor a várost leginkább a betelepülő fehér lakosság számára szerették volna fenntartani. A városban azonban rengetek afrikai munkás, alacsonyabb beosztású, szintén fekete állami alkalmazott élt. A kormányzat ki akarta szorítani őket, ezért törvényt fogadtak el: eszerint a jogosulatlanul épített kunyhók lerombolhatók, a munkanélküli afrikaiakat pedig a város elhagyására kötelezték. Nairobi határain belül az afrikaiakat a város szélére költöztették, etnikum szerint elszeparált kerültekbe, ideiglenes lakhatást és minimális szolgáltatásokat biztosítva számukra. A hivatalos álláspont a következő volt: a "beteg" afrikaiakat el kell különíteni az egészséges európaiaktól."

A nyomornegyed lakói embertelen körülmények között élik mindennapjaikat, túlzsúfoltság van mindenhol. Nincsenek rendes utcák, csak a kunyhók közötti sikátorok. Az emberek apró sár és bádog viskókban élnek. Az összetákolt kunyhók közötti átjárókat, és szűk utcákat szemét lepi el, a bűz sokszor elviselhetetlen.

Az itt élő emberek minimális százaléka rendelkezik árammal, a vízellátás is komoly probléma. Rengeteg gyerek "vízhordóként" próbál egy kis pénzt keresni.

A munkanélküliség természetesen nagyon magas, nem csak a nyomornegyedben, hanem összességében Nairobi egészét tekintve, Nyilván ez Kiberában még sokkal magasabb.

A prostitúció után a második legjobban fizető munka az emberi ürülék takarítása és összegyűjtése. Az összetákolt bodegákban nincsenek WC-k, ennek következtében egy nyilvános illemhelyre rengeteg ember jut. Ami tulajdonképpen azt jelenti, hogy óriási gödröket ásnak a földben, erre a célra. Az ürülékek összegyűjtése puszta kézzel és vödrökkel történik, ami többnyire mindig a kisfiúk feladata. Mindezt egy folyóba ürítik, ahol amúgy az emberek mosnak és fürdenek. Ezért a számunkra már csak filmekből ismert tífusz és a kolera óriási, és mindennapos veszélyt jelent.

Kibera lakosságának nagy része HIV fertőzött. Rengeteg a gyermeküket egyedül nevelő anya, ez annak is tudható be, hogy a nemi erőszak mindennapos, rengeteg lány/nő esik át erőszakon.

Kórház nincsen, pedig itt lenne rá a legnagyobb szükség. A halálozási arány nagyon magas, a gyerekek és a felnőttek körében egyaránt. A gyermekek 40%-a nem éli meg az 5 éves kort......

Szerencsésebb nők a középosztálybeli családoknál vállalnak munkát, ruhamosást, takarítást, bevásárlást. A férfiak faszénárusítással, kisebb üzleteléssel próbálnak egy kis pénzhez jutni. Ez azonban épphogy a túlélésükre elegendő csak.

Rengeteg fiatal menekül az alkoholizmusba és a drogfogyasztásba. Egy nagyon népszerű ital a changaa. Ez egy brutál erős, 50% feletti alkoholtartalmú ital, metanolt nagy arányban tartalmaz, ezért rendkívül veszélyes az egészségre. A másik, hatalmas probléma pedig a drogfogyasztás. A Kiberában élő fiatalok körében különösen népszerű a ragasztó szippantása, könnyen hozzáférhető, és ami természetesen a legfontosabb, hogy olcsó.

Iskola kevés van, főleg ennyi gyerekre. A legtöbb pedig magán iskola. A szülők nem tudják gyermekeik iskoláztatását fedezni, ezért a változás, és a "kitörés" lehetősége a legtöbb fiatalnak szinte elképzelhetetlen.

Az utolsó hetemen beszélgettem egy helyi sráccal, aki a nyomornegyedben nőtt fel, és most Ő viszi el Kiberába azokat, akik el szeretnének menni. Nem lehet egyedül menni, vagyis nagyon nem ajánlott, rajta kívül is van még egy helyi, kiberai lakos, aki kísér. Tőle tudtam meg, hogy kapcsolatban vannak egy árvaházzal, ahol nagyon sok HIV pozitív gyerkőc van. Nagyon nehéz körülmények között élnek, így a szervezet úgy támogatja őket, hogy ha egy önkéntes el akar menni Kiberába 50 dollárt kell fizetnie, amit az árvaháznak/iskolának juttatnak el. Így legalább, ha önkéntesek mennek, valamilyen formában rendszeresebb segítséghez tudnak jutni, legtöbbször ebből a pénzből ételt vásárolnak a gyerekeknek. Ekkor jöttem rá, hogy nekik ez is mekkora segítség, és, hogy nem kellett volna megfelelő információ nélkül elhatárolódnom ettől, és hogy ha van rá lehetőségem mindenképp szeretnék elmenni, és eltölteni egy napot a gyerekekkel. Szerencsére ez haza indulásom előtt 2 nappal sikerült is...

Bevallom, továbbra is szorongtam egy kicsit, hogy a Kenyai önkéntességemet tényleg a világ legnagyobb nyomornegyedével zárjam-e, és érzelmileg ez mennyire fog megviselni. Nyilván megviselt, de úgy gondolom, főleg most már több mint 1 hónap távlatából, hogy ez így van jól... talán akkor lenne gond, ha ez engem nem viselt volna meg mélységiben, hiszen látva az ott élő emberek, és gyerekek életkörülményeit számomra elképzelhetetlen, hogy ez ne forgassa fel teljesen az érzéseimet, gondolataimat, és lelki világomat, még a mai napig is.

Lehetett érezni, és látni, hogy közeledünk Kiberához, egyre nagyobb volt a tömeg, a szemét, és a szagok is egyre elviselhetetlenebbek lettek. Út közben bevásároltunk tartós élelmiszert, ezen kívül vettem még,  amiket a helyi srác javasolt, hogy szükséges.

A nyomornegyedben nagyon nehéz közlekedni, nagyon keskeny kis sikátorokon kell mászni, átugrálni folyó szennyvizeken, normál szélesebb kitaposott út szinte egyáltalán nincs, de a legnehezebb számomra mégis a szagok voltak...

Viszont, amikor megérkeztem az árvaházba, a körülmények egyáltalán nem számítottak többé, mintha  egy kis külön világba csöppentem volna a "pokol" közepén. A gyerekek, amint megérkeztem már énekeltek nekem, elénekelték a "Jambo-Hakuna Matatát", ami kint nagyon elterjedt cuki kis ének, én is nagyon megszerettem, a refrént addigra már én is tudtam :), meg a "Feliz Navidadot" ... hát ez volt az egyik legcukibb, és legkedvesebb élményem, ahogyan teli mosollyal, akcentussal, hangosan és boldogan énekeltek ezek a gyerekek. Mindenki bemutatkozott, vittem nekik lufikat, és édességet, meg tanszereket, amitől pillanatok alatt party hangulat lett :). A kenyai gyerekekhez képest is, még közvetlenebbek voltak, pillanatok alatt már az ölemben, nyakamban voltak. Őszintén csodás volt az a pár óra, amit ezekkel a gyerekekkel tölthettem.

Bár a lehető legrosszabb körülmények között éltek, a nyomornegyedben, a szemét, szennyvíz közepén. Több gyerkőc HIV pozitív, születésétől kezdve, ami azt jelenti, hogy ilyen körülmények között nem sok esélyük van hosszabb életre. Mégis a légkör számomra hihetetlen, de annyira boldog volt. (Azóta is olyan sokat gondolkodom ezen, mert ez szinte bármerre jártam, igaz...)

Sokat számított, hogy az árvaház vezetője, erején felül mindent megtesz a gyerekekért. A szobák bár csak papír poszterekkel, és rajzokkal voltak díszítve, de színesek voltak, és barátságosak, a gyerekek, és ruháik bár a szemét között élnek, tiszták voltak. Lehetett látni, hogy szeretet veszi őket körül a szörnyűségek ellenére is. Itt vált számomra egyértelművé, hogy ez megvalósítható, még a legrosszabb helyen is. Abban az árvaházban, ahol én önkénteskedtem, ami szintén nagyon szegény, de mégsem nyomornegyed, a körülmények jobbak voltak, ez mégsem volt meg...

Miután a gyerekekkel játszottam, és beszélgettem, megismerkedtem a két testvérrel, akiknek az édesanyja vezeti az árvaházat, és az iskolát. Amikor tudnak nyakláncokat, és karkötőket készítenek, ezzel is próbálnak pénzt szerezni a gyerekek étkeztetéséhez. Vettem tőlük kb. 30 nyakláncot, karkötőt, legalább ez is egy kis segítség nekik. (Néhányatok már kapott belőle itthon, viseljétek boldogan! :)). Amikor odaadtam a pénzt, már mentek is ételt venni a gyerekeknek, és amíg ott voltam megetették őket... szívszakasztó volt ezt látni...!

A nap végén egy kicsit körbevezettek a nyomornegyed egy részén, felmentünk a legmagasabb pontjára, ahonnan rá lehet látni a nyomornegyedre, ami tulajdonképpen már nem a nyomornegyedhez tartozik, hanem közvetlenül mellette van. Arról meséltek, hogy az az álmuk, hogy egyszer itt vegyenek telket, és itt építsenek a gyerekeknek otthont, nem a nyomornegyedben, hanem mellette...

 Ahova más soha nem költözne, nekik az az álmuk...

Mielőtt Kiberába mentünk, Shei a helyi srác azt mondta, hogy azért szeret Kiberába menni, mert nem érti hogyan lehetséges ez, de ott az emberek szinte mindig mosolyognak, és kedvesek....(Kivételt képeznek a tinédzserek, és fiatalok egy része, mert ők többnyire alkohol és ragasztó szippantás hatására teszik ezt).

Szkeptikusan fogadtam ezt a kijelentését. Nehezen képzeltem ezt el az egyik lehető "legszörnyűbb" helyről. Mindenesetre, amikor ott sétáltam, és beszélgettem az emberekkel, elkezdtem figyelni ezt... Bár nyilván a nyomornegyed egy kis részét jártam csak be, de amennyit én láttam, el kellett ismernem, hogy bár hihetetlen, de tényleg igaz... Afrika, és a világ legnagyobb nyomornegyedében, ahol a szemétből élnek az emberek, ahol kevesebb, mint 1 dollár a napi kereset, ahol a gyerekek ritkán érik el a tinédzser kort, ahol a betegségek mindennaposak, és a bűz elviselhetetlen... az emberek mosolyognak...

Még mindig nem értem, hogyan lehetséges ez... egy biztos, nagyon hálás vagyok, hogy végül eljutottam Kiberába, és találkozhattam ezekkel a csoda gyerkőcökkel, az éneklésük még mindig itt cseng a fülemben... 

Remélem majd egyszer teljesül az álmuk, és nem a nyomornegyedben élnek, hanem "csak" ...mellette... 

Glad-ways...(Boldog utak)


Amíg Kenyában voltam megismertem, minden túlzás nélkül néhány fantasztikus embert, akiknek az önfeláldozása, szeretete, és kitartása olyan hatással volt rám, hogy úgy érzem muszáj írnom róluk. Azért, hogy Ti is, legalább ilyen módom megismerjétek őket, és a történetüket. Ezáltal nem csak tőlünk több ezer kilométerre jutnak el szavaiknak, és leginkább tetteiknek az ereje, hanem talán egy kicsikét hozzánk is...persze, ha engedjük....

Ez a bejegyzés Maryről szól...

Maryt úgy ismertem meg, hogy általában csütörtökönként minden önkéntes egy helyen szokott segíteni. Ezáltal nagyobb, és komplexebb munkákat el tudtunk végezni közösen. Az első két csütörtökön egy iskolában osztálytermet betonoztunk, itt találkoztam Maryvel, és a gyerkőceivel. Ezt követően az AIDS világnapon, a tesztelésekben, és a tanácsadásban segédkeztünk, végül pedig abban az árvaházban, ahol önkénteskedtem takarítottunk, fertőtlenítettünk, és a támogatásoknak köszönhetően megvásárolt matracokkal, és ágyneműkkel tettük szebbé a gyerekek szobáit.

A betonozásra azért volt szükség, mert az iskolában folyamatosan beáznak a termek, és a gyerekek sárban, és vízben állva kénytelenek tanulni... A betonozással legalább a sárra találtunk megoldást. Bevallom, előtte még soha nem betonoztam, ezért kicsit izgultam a feladat miatt, de úgy voltam vele, hogy valami hasznom azért mégiscsak lesz.

El kellett telnie egy kis időnek amúgy, amíg a fejemben helyre tettem a képet például egy iskoláról, és tanteremről. Nyilván tudtam, hogy Kenyában vagyok, ezen belül is a leginkább nélkülöző részén Nairobinak, de amikor megérkeztünk rájöttem, hogy a kép, ami eddig egy iskoláról élt bennem az még csak meg sem közelíti az itteni realitást. És, hogy amit az árvaházban láttam, és tapasztaltam, -ami nekem bőven sokkoló volt, mint körülmény-, annál van rosszabb... később kiderült, hogy még sokkal rosszabb is...

Már az odavezető úton nagyon szomorú volt látni az állapotokat, és körülményeket, ahogyan élnek az emberek. Többnyire a "házak" hullámpala darabkákból vannak összebarikádozva, a gyerekek mezítláb az utcán szaladgálnak, szemét mindenhol...

Az iskolát, vagyis a "Gladways Centert", ahogyan Mary hívja hasonlóan kell elképzelni, szintén vaslemezből, és hullámpala darabokból vannak az osztálytermek összeütve, a tantermek háta mögött pedig 3 összetákolt szobában alszanak a gyerekek Maryvel.

Mary jelenleg 17 gyereket fogadott be az utcáról különböző okok miatt, több gyerek árva, jó néhányuk pedig családi erőszak következtében kerültek Maryhez. A gyerekek száma folyamatosan változik, hiszen a környéken, ha találnak egy gyereket az utcán, vagy tudnak róla, hogy veszélyes körülmények között él, hívják Maryt, aki eddig egy gyerekre se mondott nemet.

Maryből árad a kedvesség, mosoly, és szeretet. És minden segítségért elképesztően hálás volt. Sok minden más mellett arról mesélt, hogy a "Gladways"("Boldog utak) elnevezést azért választotta, mert szeretne egy boldog környezetet, és otthont teremteni az összes gyereknek. Nem kérdés számomra, hogy a körülményeik ellenére ez sikerült neki. Bár Ők is matrac nélkül aludtak, 6-7-en egy kis összetákolt szobában, és alapvető megélhetési szükségleteik hiányoztak, mégis az összes gyerek arcán látszott a boldogság, felszabadultak voltak, és mindig mosolyogtak. Amikor nem volt feladatuk énekeltek, és táncoltak (bár ezt szinte az összes kenyai gyerkőcről elmondhatnám). A nagyobbak arról meséltek, hogy mennyire hálásak Marynek, és nem kérdés, hogy Őt tekintik anyukájuknak...

"Gladways"-be Mary "saját" gyerkőcein kívül 170 gyerek jár tanulni, a környékről, ami hihetetlen szám, ha azokat a kis összetákolt osztálytermeket nézem, és mégis úgy tűnik, hogy a "tenni akarás" mindent áthidal...Hiszen a környékbeli gyerekeknek ez az egyetlen esélyük, hogy tudáshoz, és oktatáshoz jussanak.

A képek lehet nem adják át, de a betonozás kőkemény meló volt... Másnap alig tudtam lehajolni, annyira fájt a derekam...

Cementet meg 1-2 szerszámot vettünk az úton, mert semmi nem volt ott, amit használni tudtunk volna. Mivel sok gödör, és lyuk volt a talajon,  először földet összekevertünk cementtel és vízzel, és ezzel a "sár" állaggal betömködtük a lyukakat, majd egy beton réteggel beborítottuk. Először egy fadarabbal akartuk elegyengetni, de sajnos belekerültek apró kavicsok is az anyagba, így lehetetlen volt elsimítani. Egy idő után feladtam, és a saját kezemmel próbáltam a betonozni, ami amúgy sokkal hatékonyabbnak bizonyult,  később mindenki így folytatta. Kicsit aggódtam, hogy milyen minőség lesz ez, de Mary nagyon hálás volt, és a következő csütörtökön, amikor visszamentünk folytatni még másik 2 tanterem betonozását is, azt tapasztaltam, hogy bár továbbra is beáznak a termek, de azokban a termekben, amit megcsináltunk már nincs sár. Kint létem alatt egy dolgot biztosan megtanultam, hogy az apró lépések, és eredmények is milyen sokat számítanak...

Amikor láttam a "Gladways" gyerekek körülményeit, és beszélgettem Maryvel eldöntöttem, hogy valahogy nekik is segíteni szeretnék. Megkérdeztem, hogy mire lenne leginkább szüksége, és azt mondta, hogy nagyon boldog lenne, ha a gyerekeknek lennének matracai. Úgy látszik ez a matrac kérdés bárhova mentem kardinális probléma volt. Így nekik is vittünk matracokat, takarókat, ágyneműket. Ezen kívül cipőket is a gyerekeknek, és az orvos megvizsgálta Mary gyerkőceit is. Nagyon jó hír volt, hogy sokkal jobb állapotban voltak, mint a gyerkőcök abban az árvaházban, ahol én önkénteskedtem.

Amikor elvittük nekik a matracokat/cipőket, Mary sírt a meghatottságtól, és hát persze, én meg azon hatódtam meg, ahogyan Ő reagált...Már osztottuk volna ki a cipőket a gyerekeknek, de egyszer csak megállított minket, és megkért, hogy had imádkozzon... és a cipők felett könnyek között hálát adott mindenért, és a gyerekekért... Azt hiszem az ilyen, és ehhez hasonló pillanatok azok, amit sohasem felejtek majd el, ahogyan Maryt sem...és ahogyan szereti ezeket a gyerekeket...

Kaptam egy karácsonyi videót, amiben Mary együtt énekel, és táncol a gyerekekkel... A videót látva még inkább azt gondolom, hogy nem is találhatott volna jobb nevet a "Gladways"-nél... Ő valóban megtalálta azokat az "utakat", amivel "Gladways"-t  bolodoggá tudja tenni... 

Ps. A kínai önkéntes társam csinált egy kis videót az egyik napról, ha érdekel titeket kukkantsátok meg.

https://www.youtube.com/watch?v=rUEwYK5XbBs

Öröm a szükségben... 



Már nagyon vártam ezt a bejegyzést, mert ez rólatok szól, és arról a sok segítségről, amit nektek köszönhetően sikerült véghez vinni.

Már pár napja itthon vagyok, és megmondom őszintén nehezebb volt hazajönni, és itthon lenni, mint gondoltam, pedig tudtam, hogy nem lesz könnyű...Otthagyni a gyerekeket, miközben kérik, hogy maradjak, vagy hozzam magammal őket, az egyik legnehezebb, és legfájdalmasabb pillanat volt eddig életem során...

Viszont sokat segít, amikor arra gondolok, hogy milyen szintű szeretetet, összefogást, és támogatást tapasztalhattam meg az elmúlt időszakban nektek köszönhetően. Sokan tudjátok, hogy már Kenyába érkezésem előtt próbáltam támogatást gyűjteni a gyerkőcöknek, és teljesen odáig voltam a boldogságtól, hogy több, mint 800 ezer forintot sikerült összegyűjteni, gardróbvásárral, futással, és különböző felajánlásoknak köszönhetően. Ez a kint létem alatt valamivel több mint, 1 millió 300 ezer forintra emelkedett, amit mai napig alig akarok elhinni.

Míg kint voltam néhány helyre az árvaházamon kívül sikerült eljutnom. Két másik árvaházat meglátogattam, elmentem Kiberába, a nyomornegyedbe, és a maszáj faluba. Ekkor szembesültem igazán, hogy milyenek a gyerekek (és felnőttek) körülményei. Arcon vágott a valóság, hogy igazából minden téren nélkülöznek, és nehéz választani, hogy hol, és mi a "legfontosabb" segítség, hiszen az alapvető normál, egészséges élethez szükséges alapfeltételekkel nem rendelkeztek.

Aztán elkezdtem gondolkodni, osztani-szorozni, kérdezni, figyelni, segítséget kérni, hogy mi a legmegfelelőbb módja a segítségnyújtásnak, és hogyan tudnám leginkább felhasználni a rendelkezésemre álló támogatási összeget. Ezekről szeretnék nektek beszámolni most:

Természetesen az első pillanattól kezdve az én árvaházas gyerkőceim voltak a fókuszban, hiszen minden nap velük töltöttem 8 órát, és már az első naptól kezdve egy nagyon szoros kötődés alakult ki közöttünk. Így nekik akartam segíteni első sorban, és ezért volt extrém nehéz látni, a körülményeiket...

Hogy vasrácson alszanak 3-4-5-en...

Hogy koszosak, büdösek a ruháik...

Hogy sokan felemás cipőkben, és mezítláb járnak...

Hogy minden nap, kivétel nélkül rizst és babot esznek...

Hogy jéghideg vízzel zuhanyoznak, és meztelenül vacogva állnak, amíg megszáradnak, mert nincs törölközőjük, majd ugyanazt a koszos büdös ruhát kénytelenek felvenni, mert nincs más...(nem csoda, hogy mindig köhögnek)

Hogy betegek, és kiütésesek...

Hogy, amikor lázasak, köhögnek senki nem foglalkozik velük...

Hogy a legalapvetőbb gyógyszerekkel sem rendelkeznek...

Hogy nincs mivel játszaniuk, botokból, és zacskókból csinálnak maguknak játékot, és labdát.

Tudom, hogy nem könnyű ezeket olvasni, és már sokatoktól hallottam, hogy nagyon nehéz olvasni a blogomat, sokszor nem is tudjátok végig olvasni...Sajnos ez a realitás, és én örülnék a legjobban, ha nem kellene ezeket írnom... Ezeket csak azért írom le, most is, hogy érzékeltessem, hogy milyen nagy szükség volt a segítségetekre...

Amíg ott voltam ablaküvegek kerültek a tanterembe, így már nincs olyan huzat, és szél, ami sokat jelent a gyerekek szempontjából, mert elég sok időt töltenek a teremben.

Izzo, a kinti szervezet mozgató rugója, nagyon sokat segített, hogy fizikailag is megvalósuljon a segítségnyújtás. Egy fantasztikus ember, és rengeteget tesz az ott élő emberekért, gyerekekért... A saját hazában mindig van pluszban valaki, akit befogad. Amikor én ott voltam 4 embert fogadott be, köztük a maszáj kislányt, akiről már meséltem. Tehát Ő segített, hogy megtaláljam a legjobb helyeket, gyárakba mentünk közösen (matrac gyár, textil gyár, cipő gyár, stb.) így rengeteget tudtam spórolni a költségeket.

A gyerekeknek megvettem a matracokat, ágyneműket, takarókat. Így most már egy gyerkőc sem alszik többet vasrácson. Nem csak abban az árvaházban, ahol én voltam, hanem egy másikban sem. Kaptam magam mellé néhány embert, így egy nap leforgása alatt kitakarítottuk, lefertőtlenítettük a gyerekek szobáit (ami borzasztó állapotban volt), mindenkinek megcsináltuk az új, tiszta ágyát. Óriási a különbség az "előtte" és "utána" állapotok között.

A Bata cipőgyárban vettünk minden gyerkőcnek új cipőt, amivel tudnak iskolába is menni. Nem volt egyszerű folyamat, mert nem tudták a gyerekek cipő méreteit, így azt találtuk ki, hogy minden gyerkőcnek körbe rajzoljuk a lábát, a cipőgyárban, pedig hozzámértük a cipőket a rajzokhoz. Egy másik árvaházba is vettem a gyerekeknek cipőket, így összesen kb. 60 cipőt vettünk, de csak 3 cipőt kellett cserélni méret probléma miatt, ami szerintem nagyon jó arány, főleg a módszert tekintve :).

Sógornőm segítségével itthonról tudtam vinni új pólókat, és tanszereket a gyerekeknek, nagyon örültek neki. -Ezúton is köszönöm neked Edina!

Amit még nagyon fontosnak tartottam, és mindenképp meg akartam valósítani az az, hogy orvos vizsgálja meg a gyerekeket, és kapják meg a megfelelő kezeléseket, gyógyszereket. Sikerült 2 orvost találni, és fizetni, akik kijöttek abba az árvaházba, ahol én önkénteskedtem, majd a másik árvaházba is eljöttek. Így megvizsgáltak 60 gyereket, és személyre szólóan mindenkinek megírták a kezelési útmutatóját. Az én gyerkőceim mindegyike igényelt gyógyszeres kezelést, mert mindenkinek volt fertőzése, és kiütése. Jó néhányuk kapott pluszban gyógyszeres kezelést tüdőgyulladásra, köhögésre, fülgyulladásra. Ezen kívül néhány gyerkőcöt el kellett vinni a kórházba részletesebb kivizsgálásra, néhányukat pedig oltásra kellett bevinni. Egy kisfiúnak, Denisnek daganat van a hasán, Őt minél előbb meg kell műteni, a műtét valószínűleg jövő héten lesz. Egy kisfiúnak a másik árvaházból pedig hályog van a szemén, Őt egy szemészeti klinikára vittük el. Ezeket is sikerül mind finanszírozni, HÁLA NEKTEK!

Ott létem alatt folyamatosan vettem még játékokat, kártyákat, színezőket, ceruzákat, filceket, lufikat, kreatív/kézműves dolgokat, stb, amiért oda voltak a gyerekek. Ezen kívül könyveket még, és persze az édesség sem hiányozhatott egyik napból sem. Nem tudom elmondani, hogy egy lufi vagy nyalóka mennyire boldoggá tudta tenni ezeket a gyerekeket. Folyamatosan hálálkodtak, megállás nélkül mondogatták, hogy: " Thank you, God bless you, We love you"....

Voltam Kiberában, a nyomornegyedben, ahol 16 gyerkőc lakik egy csodálatos hölggyel,Ő  gondozza, szereti, és tanítja őket. (Róluk szeretnék még mesélni) Itt nagyon sokszor az a realitás, hogy nincs mit enni adni a gyerekeknek, így oda tartós élelmiszert vittem. Ezen kívül csinálnak gyöngyből ékszereket, amit eladnak, és szintén a gyerekek étkeztetését próbáljak megoldani belőle, így megvettem emennyit csak tudtam, azt hiszem több, mint 30 darabot. Amikor odaadtam a pénzt nekik, azonnal elmentek ételt venni belőle a gyerekeknek, és amíg ott voltam megetették őket. Aznap akkor ettek először...

Ezeken kívül pedig a fennmaradó összeggel a maszáj faluban lévő gyerekeket, kislányokat, és nőket segítettem. Hogy több helyet tudjanak biztosítani a megszökött kislányoknak, és bántalmazott nőknek. Épül egy kinti zuhany féleség homokkal teli petpalackokból, ahol lehetőség lesz a lányoknak, nőknek zuhanyozni tiszta vízzel, mert a patak, amiben fürödnek, tele van fertőzéssel, és parazitákkal. Ráadásul a szabadban, a kinti fürdéssel folyamatosan ki vannak téve az erőszaknak. Így biztonságos közegben tudnak majd tisztálkodni. Ezen kívül épül nekik egy közösségi tér, ahol nyugodtan, biztonságos körülmények között tudják készíteni a nyakláncaikat, termékeiket, amiket árulnak.

Az árvaházba kérdeztem a gyerekeket, hogy hogyan szokták ünnepelni a karácsonyt. Nem nagyon értették a kérdést, azt válaszolták rá, hogy Jézus születését ünneplik. Aztán kiderült számomra, hogy sehogyan sem ünneplik, nem különbözik a többi napjuktól, sosem kapnak karácsonyi ajándékot, és valószínűleg ugyanúgy babot és rizst esznek majd...

Bevásároltam a gyerekeknek, és utolsó éjszakámon elkészítettem 40 karácsonyi csomagot, így idén minden gyerek kapni fog karácsonyi ajándékot...Ígértek videót, amikor odaadják, már alig várom, hogy lássam a gyerekek arcát.

Ez a blog bejegyzés csupán egy részét fejezi ki annak a hálának, amit érzek mindazért, amit rajtatok keresztül kaphattak a gyerekek.

Mindaz, amit közösen véghez tudtunk vinni, globálisan nézve  nyilván csak egy csepp a tengerben. Nem oldja meg a nélkülöző, és szenvedő afrikai gyerekek életét, és körülményeit. Úgy gondolom ez nem is a mi kezünkben van. De mégis ha a fotókat nézitek, remélem kicsit átélitek a segítségeteknek a jelentőségét... És úgy örültem volna, ha Ti is ott vagytok, és láthatjátok azt, amit én láttam a gyerekek arcán, amikor az új ágyukra várakoztak, vagy az új cipőjüket vették fel, vagy amikor megköszönték nekem, hogy szeretve vannak...

Egyelőre nem igazán tudok hangolódni itthon a karácsonyra, vegyes érzéseim vannak, és a gondolataim többnyire még a gyerekek körül forognak... De tudom azt, hogy talán ez a karácsony nekik kicsit boldogabb lesz, és ezért számomra új jelentőséget nyert az idei ünnep.

Remélem a gyerekek öröme, és mosolya egy kicsit áthatja a Ti karácsonyotokat is...

Mindenkinek békés, valódi tartalmakkal teli ünnepeket kívánok!

Hilda

A hagyomány, ami rémálom...


Egy ideje már szerettem volna írni erről a témáról, és ezzel kapcsolatban az élményeimről... de, valahogy eddig érlelődött bennem.

Van egy 10 éves tündéri, kedves, okos kislány, legyen a neve Evelyn (a nevét direkt megváltoztattam)...Amikor először találkoztam vele, nagyon zárkózott, és félénk volt. Angolul nem nagyon tudott, így eleinte nehéz volt megtalálni vele a közös hangot, a mosolyon kívül. Ettől függetlenül az első pillanattól kezdve megfogott benne valami... 10 éves kora ellenére olyan érzéseket, és vonásokat láttam az arcán, amit sok felnőttnél sem. Bár mosolygott, de a mosolyon túl mindig ott volt a szemében egy fajta komolyság, és szomorúság. Meg akartam jobban ismerni, Őt, és a történetét...

Az első pár napban többnyire csak a "How are you?"- "I am fine!" szintű kommunikációig jutottunk. Majd egyre jobban feloldódott... Most tapasztaltam meg igazán annak a mondásnak az igazságát, hogy "Két ember közt a legrövidebb út egy mosoly". Mindig mosolygott, és néhány nap múlva már egész jól megértettük egymást. Hihetetlen gyorsan ragadt rá az angol is. Ha nagyon nem boldogultam, akkor pedig kértem segítséget, hogy fordítsanak neki szuahélire.

Este, miután végeztem az árvaházban, akkor közösen játszottunk, a lufiért odavan (bár igazából minden kenyai kisgyerek oda van érte :)). Hétvégén eljött velünk a városba, először látott liftet, úgyhogy egy csomót lifteztünk, mert annyira élvezte.  Hihetetlen cuki volt. :)

Az elején nem tudtam, hogy mit keres egy 10 éves masszáj kislány a törzsétől, és falujától távol a városban, főleg velünk "muzungukkal".  Nem volt egyértelmű a mögöttes sztori, de éreztem, hogy valami komolyabb oka van. Aztán egy idő után kiderült, hogy a szervezet vezetője elhozta, igazából "kimentette" 1 hónapra, mert most van a női körülmetélésnek a szertartási időszaka.

Kenyában, erről a témáról az árvaházban hallottam először. Arra lettem csak figyelmes, hogy a gyerekek egy teremben gyakorolnak valamilyen verset közösen. Be is mentem, hogy meghallgassam őket, olyan kis ügyesek voltak. Elején nem raktam össze, hogy miről is szól pontosan, de ahogy egyre figyelmesebben hallgattam a szavakat, akkor értettem meg, és döbbentem le, hogy ezek a gyerekek már 6-7-8 évesen a "FMG"-ről (Female Genital Mutilation) szavalnak. Ami konkrétan a női nemi szerv külső részeinek részleges vagy teljes eltávolítását jelenti.

Több mint 125 millió olyan nő él Afrika és a Közép-Kelet 29 országában, akiken végrehajtották a csonkítást. Kenyában nagyon sok törzsben mai napig gyakorolják ezt a brutális szokást, bár van törekvés ellene, mégis a maszáj kislányok 95%-a 11-14 éves korában átesik ezen a szörnyűségen, majd ezután többnyire idős férfiakhoz kényszerítik őket feleségül. A genitális csonkítás gyakorlatát társadalmi nyomás tartja fenn. Azt mondják a törzsben, hogy ahogyan a fiúk is átesnek a körülmetélési szertartáson, úgy a lányoknak is muszáj. (Bár a kettőt össze sem lehet hasonlítani egymással). Ezzel magyarázzák a nővé válás, és házasság szükségességét, ami teljesen szürreális. Viszont a kislányok úgy nőnek fel, hogy azt hallják, hogy egy nő csak akkor értékes, ha átesik a csonkításon, csak akkor lehetnek feleségek, ergó értékesek. Az a nő pedig, akit nem adnak férjhez, és nem szül gyerekeket teljesen értéktelen, sőt a törzs tagjai kiközösítik, megalázzák, sokszor megbüntetik őket, azaz fizikailag bántalmazva vannak. Ezért a lányok nagy része önkéntesen vállalja a genitális csonkítást, mert úgy érzik, hogy ez az egyetlen esélye annak, hogy számítsanak, és értékeljék őket. Ami hihetetlenül szomorú....

A közösség asszonyai végzik a "műtétet", az anya is jelen van, így győződnek meg arról, hogy a lány még szűz, ami a feltétele a férjhez adásnak.

A WHO az alábbiak szerint fogalmaz:

"A nők genitális megcsonkítását szándékoltan azért hajtják végre, hogy ellehetetlenítsék a nő számára a szexuális élvezetet, ne legyen kedve, vágya tiltott szexuális együttlétre a férjén kívül más férfival (illetve, ha csupán "pecsétet" kapott, tartania kelljen attól, hogy kiderül). Benne van az a kulturális ideál, elképzelés, hogy a nőnek "tisztának" és "szépnek" kell lennie, és akkor válik azzá, ha eltávolítják nemi szervének "férfias" és "tisztátalan" részeit. Bár vallási előírások nincsenek arra, hogy ezt el kell végezni, a közösség úgy hiszi, a vallás támogatja ezt a gyakorlatot. A vallási vezetők viszonyulása különböző: van, aki ellenzi, más támogatja, sokan pedig úgy vélik, a vallás szempontjából ennek a kérdésnek nincs jelentősége. A nők genitális csonkításának szószólói gyakran érvelnek úgy, hogy ez a gyakorlat záloga a közösség fennmaradásának."

A csonkítást többféleképpen végzik:

  • A klitorisz kivágása részben vagy egészében - igen ritka, hogy "csupán" a csiklót körülvevő bőrt metszik le.
  • A klitorisz kivágása részben vagy egészében, továbbá a vaginát körülvevő kisajkak eltávolítása (esetenként a nagyajkakkal együtt)
  • Infibuláció: a hüvelybemenet "plombálása", szűkítése, a kis- és nagyajkak átalakításával, bevarrásával, csaknem mindig együtt jár a klitorisz kimetszésével

A csonkítás szándékosan, nem egészségügyi indokkal okoz súlyos kárt a női nemi szervek működésében. Továbbá a beavatkozásnak semmilyen kedvező egészségügyi hatása nincsen. Súlyos és gyakori következménye lehet: erős vérzés (elvérzés), fertőzés, vizelési problémák, a későbbiekben ciszták képződése, meddőség, terhességi és szülési komplikációk, az újszülött elhalálozás fokozott kockázata.

Mivel a csonkítást egy késsel végzik, egymás után, egy szertartás keretei között, ezért nagyon sok esetben súlyos fertőzést kapnak, és nem egyszer ebbe bele is haltak a kislányok. A metszést követően akáctüskékkel lyukakat ejtenek, hogy össze tudják varrni őket.

Több kezdeményezés elindult annak érdekében, hogy ezt a rémálmot megszüntessék, és más módot találjanak a hagyományok tartására, azonban ez még nagyon kezdetleges. A maszáj faluban lévő rescue center azoknak a kislányoknak nyújt menedéket, akik megszöktek a csonkítás elől, ezáltal a törzsük kirekesztette, és elítélte őket. Ezen kívül az önkéntesek próbálnak az anyukákkal beszélni, hogy a kislányoknak ne kelljen ezen átesni. Sajnos nem lehet rájuk kényszeríteni, hogy hagyják abba egyik napról a másikra, mert így maguk ellen fordítanák az egész közösséget. Elsősorban úgy próbálnak hatni a törzsre, hogy hangsúlyozzák a tanulás fontosságát, arra bíztatva őket, hogy emiatt tolják ki a szertartást, és házasságkötést. Bíznak abban, hogy később esetleg, amikor a lányok már idősebbek, és nem 11-14 évesek, szervezet segítségével nagyobb esélye van, hogy ellenálljanak.

Otthon is hallani ilyenről, és ehhez hasonló borzalmakról... én is hallottam róla, tudtam hogy létezik ilyen, már akkor beleborzongtam, de mégis olyan hihetetlennek, és távolinak éreztem. Azonban most, amikor tudom, hogy Kenyában ez"mindennapos", és több tucat lánnyal találkoztam, aki átesett ezen, vagy át fog esni rajta hamarosan, teljesen más megvilágításba helyezi a témát. És fontosnak tartom, hogy erről tudjunk, hogy valahol kislányok ezrei mennek ezen keresztük. 11-14 éves kislányoknak tanulniuk, és játszaniuk kellene, de ezek a kislányok már ennyi idősen megélik a poklok poklát.  Most látom, és értettem meg igazán, hogy mennyire fontos az, hogy ezeknek a kislányoknak legyen alternatívája, hogy ha az otthonukból ki is rekesztik őket, legyen egy hely ahova mehetnek, ahol segítséget, és támogatást kapnak. Legfőképp megerősítést, hogy jól döntöttek. Ezért tartom hihetetlenül fontosnak, és óriási segítségnek, amit a rescue centerben tesznek ezekért a lányokért. Ha csak 1 lánnyal kevesebb esik át ezen a borzalman, már akkor valamivel szebb, és reményteljesebb a holnap.... 

Evelynt hazavittük a falujába... Az 5 órás úton meg sem szólalt, csak nézett ki az ablakon, és hullottak a könnyei a kocsiban...Sosem felejtem el, amikor elbúcsúzott...

Idén megúszta a genitális csonkítást, mert nem volt ott abban az időszakban, azonban összeszorul a gyomrom, ha arra gondolok, hogy mi lesz vele jövőre, a szertartási hónapokban...

Evelyn! Köszönöm, hogy megismerhettelek! A legbátrabb, és legcsodálatosabb kislány vagy, akivel találkoztam...Minden nap gondolni fogok rád...

Maszáj földön... 

Megismertem egy tündéri maszáj kislányt, mert 3 hetet velünk töltött, itt Kikuyuban. (Róla még mesélni fogok). Pénteken vittük haza, így 3 napot a maszáj törzsben tölthettem, ami több szempontból is felejthetetlen élmény volt.

Kenyában összesen 43 törzs van, köztük a maszájok a legmeghatározóbbak, évszázadok óta tartják hagyományaikat, mely számomra sok pozitívumot, és negatívumot is hordoz magában.

Egy kietlen földön, a semmi közepén, szorosan együtt élnek egymással, és az élővilággal. A maszáj föld bár nagyon szegény, varázslatos. Januártól kezdődik a nagy szárazság, ekkor a víz szerzés komoly problémát jelent. Többnyire számomra felismerhetetlen zöldségeket, tehéntejet, és tehénvért esznek/isznak (biztos látták az arckifejezésemet, mert sokáig győzködtek, hogy milyen finom, és próbáljam ki):). Ritkán esznek húst, mert nagyon értékes, többnyire csak szertartásokon.

Maga a kultúra, az emberek, a gyerekek, és az állatvilág csodaszép. Nem kell messzire menni, hogy egy zsiráf, zebra, elefánt szembe jöjjön veled. Az oroszlán, és leopárd is rendszeresen meglátogatja a falut, vagyis inkább a bárányokat, marhákat. Egy úgynevezett "mannyatában" alszanak, ami gallyakkal, és sár helyett tehénürülékkel készült kis vályogház. Éjszaka hiénák sikítozását lehet hallani, bár engem  jobban lefoglalt az, hogy azon aggódjak, hogy ugye nem látogat meg egy oroszlán vagy egyéb kedves kis ragadozó. :) A falubeliek azt mondják, hogy csak az elefánttól félnek, az elefánt ölt meg a legtöbb embert a törzsükből. Sosem gondoltam volna, most már teljesen máshogy nézek, az általam cukinak vélt elefántokra.

Már az önkénteskedésem elején megismertem egy maszáj srácot, aki az elejétől kezdve segített nekem Kikuyuban, sokszor kísért, amikor olyan helyen voltam, ahol veszélyes egyedül fehér nőként. Így nem turistaként érkeztem a falujába, hanem szinte "családtagként" kezeltek. Bár az elején azt hittem, hogy mivel annyira zárt kultúrájuk van, nem annyira örülnek a kívülállóknak, főleg "muzunguknak", de meglepetésemre nagyon nyitottak, és kedvesek voltak.

Amikor először találkoztam egy kissráccal nem értettem, hogy miért hajtja le a fejét, és tolja felém. Aztán felvilágosítottak, hogy az a szokás, hogy amíg a fiú nincs körülmetélve, úgy szabad csak köszönteni, hogy a fejét érinted meg. Aztán amíg nincs felesége a vállát, majd ha már felesége is van, akkor foghatsz csak kezet vele.

Az is érdekesség, hogy a maszáj fiúknak körülmetélésük után kihúzzák az alsó két fogukat középen. Amikor a maszáj ismerősömet kérdeztem, hogy ezt miért csinálják azt mondta, hogy ha esetleg a városba mennek, egyértelmű legyen, hogy milyen törzshöz tartoznak.  Ezt talán egyszerűbben is meg lehetett volna oldani, például az öltözködésük annyira különleges, hogy amúgy sem lehet őket nem felismerni. :)

Körbevezettek a faluban, eltáncolták a törzsi szertartási táncot, felöltöztettek a szertartási ruhájukba, megtanítottak tüzet csiholni valamilyen különleges fával, behívtak a kis mannyatájukba, és bármit kérdeztem hosszasan válaszoltak, meséltek, akik tudtak angolul.

Igaz a "muzunguknak"/fehér embernek mindent el akarnak adni, ami egy idő után igencsak kezd terhes lenni. Viszont, ha veszel valamit, akkor azt elosszák egymás között, vagy ételt vesznek belőle mindannyiuknak, úgyhogy emiatt nem bántam annyira, hogy folyamatosan karkötőket, és nyakláncokat sóztak rám, legalább ez is egy kis segítség.

Rengeteg gyerek van, és még szegényebb, és nehezebb körülmények között élnek, mint a gyerekek az árvaházban, ami igazán meghökkentő. Amikor megláttam őket reflexszerűen az ölembe vettem őket, és egész nap úgy sétálgattunk, játszottunk. Aztán valaki aggódva figyelmeztetett, hogy legyek óvatos, mert minden gyerek férges, és egyszerűen nem gyógyulnak ki belőle. A gyerekek arcán legyek vannak, folyamatosan, alig hessegettem el őket, pár másodperc múlva újra rájuk szállnak. 

A mannyatákban, ami kb. 3x5 méteres terület minimum 2 felnőtt, és 5 gyerek lakik, ezen kívül fenntartanak egy sarkot vendég "szobának". Vak sötét van, nincs rajta ablak a malária szúnyogok miatt. Bent főznek, ezért a füsttől nem lehet látni, és levegőt venni. Amikor megkérdeztem, hogy miért bent főznek, ahol nincs ablak, szellőzés, fény és tér, csak annyit válaszoltak, hogy a "maszájok több száz év óta, mindig bent főztek, és nem kint". Gondolom, ezzel nem lehet vitatkozni, még akkor sem, ha teljesen logikátlan :).

A maszáj törzs többnejűségen alapszik. A férfiaknak annyi feleségük lehet, amennyi marhával fizetni tudnak. Egy feleség 10 marhába kerül, kivéve, ha a szertartási táncon magasra tudnak ugrani, mert akkor csak 5 marhát kell fizetniük. (Nem kommentálnám! :))

A faluban, ahol voltam mindenkinek ugyanaz a nagyapja, neki 10 felesége volt. Amikor megkérdeztem Leshant, a maszáj srácot, hogy hány gyereke volt a nagypapájának, azt mondta, hogy 35 fiú, a lányokat nem tudja, mert nem számolják. (Na, ezt sem kommentálnám, csakis tiszteletből!) Minden lánynak el kell mennie egy másik faluba, és más faluból hoznak lányokat, értelem szerűen mert mindenki mindenkinek a testvére, így kerülik el a vérfertőzést.

Nagyon magas az AIDS érintettség, ennek az az oka, hogy maszáj szokás szerint a férfi nem csak a hajlékát ossza meg, hanem a feleségét is. Ha a nő megcsalja a férjét, nyilvánosan brutális módon megverik, viszont ha a férfi csalja meg a feleségét, ha a másik nőnek nincs férje, semmi nem történik, sőt, teljesen normális, ha esetleg van férje, akkor 1 tehenet kell fizetnie kárpótlásul a férjnek.

Saját, sokszor felfoghatatlan törvényeik vannak. A maszáj srác mesélte, hogy azelőtt mielőtt mentem, valakit rajtakaptak lopáson, és a törzsfőnök nyilvánosan elvágta a torkát...

Minden nehéz munkát a nők, és a gyerekek végeznek. A nők feladata a mannyata építés, teljesen egyedül, és minden más, többnyire nehéz fizikai munka. A kislányoknak kell gondoskodni a vízről. Néha 3-4 órákat gyalogolnak a tűző napon, két nehéz hordót cipelnek maguk mellett, egyet pedig maguk előtt rúgnak. A kisfiúknak az állatokról kell gondoskodni, egész nap legeltetik őket, szintén a tűző napon. Arra a kérdésre, hogy a férfiak mit csinálnak egész nap, azt a választ kaptam, hogy pihennek, meg hát, ha esetleg jön egy oroszlán, nekik kell megvédeni a törzset. A további kérdésemet arra vonatkozóan, hogy az oroszlánra várás közben, esetleg nem tudnak-e besegíteni a nőknek/gyerekeknek nem igazán értették, én meg inkább elengedtem a dolgot, nem akartam tiszteletlen lenni, és valószínűleg ezeket a kulturális különbségeket amúgy sem érthetem meg. 

A nők sorsa ezen kívül is nagyon elkeserítő, rengeteg bántalmazott, megerőszakolt, megcsonkított, házasságra kényszerített kislány van, akiknek eddig nem volt hova mennie. Most már hála Istennek van egy "rescue center/menekült centrum", azoknak a lányoknak, akik elég bátrak voltak, és elmenekültek otthonról. Több, mint 30-an laknak ott, 5 évestől 24 éves korig, és a legbátrabb kis és nagylányok!! Nagy szükség van a támogatásukra, mert rengeteg lánynak szüksége van még menedékre, és támogatásra.

A szervezet, akinek önkénteskedem, igazából a szervezetet 1 személy vezeti, aki szintén nagyon nehéz, és szomorú háttérből érkezik. Jó pár éve eldöntötte, hogy szeretne segíteni, nőknek/gyerekeknek, éhező embereknek, a környező embereknek. Hosszú távú segítségben gondolkozott, pár önkéntes hitt benne, és azóta is hisz abban, amit csinál.

Nem volt iskola... Izzo, a szervezet vezetője, mindig egy fa körül talált 70-80 gyereket, és egy tanítót, aki minden nap tanította gyerekeket. Majd elhatározta, hogy ezeknek a gyerekeknek iskola kell. Azóta megépült ez a csodás iskola, amiből árad a boldogság, és a szeretet.

A maszájok mostanra talán kezdik elfogadni az oktatás fontosságát, ami tulajdonképpen annyit jelent, hogy elengedik a gyerekeket iskolába, ha elvégezték a feladataikat, mert az a prioritás. Mivel több gyerek este 10-11-re fejezi be a munkát, az óráik éjfélkor kezdődnek.

A gyerekek nagyon le vannak maradva a tanulmányokkal, többen 16 évesen 2. osztályba járnak. A tanító még nem végezte el a gimnáziumot, de legjobb tudása szerint, alázattal, és türelemmel tanítja a gyerekeket.

Szerencsére páran felismerték, hogy az egyetlen hosszú távú megoldás, az oktatás, ami változást hozhat az emberek életében, és kultúrájukban. Azóta kisebb támogatások segítségével épül egy másik iskola is a maszáj faluban, mert rengeteg a gyerek.

Bár csak 3 napot töltöttem itt, sosem felejtem el ezt a helyet...a mosolygó gyerekek arcát, és ölelését, a szégyenlős lányok tekintetét, és kedves mosolyát, az asszonyok komoly, és szomorú pillantásait...

Lehet, hogy ez sok időbe telik..., DE remélem a jövőben nagyon sok gyerek iskolába fog járni, és nem csak éjféltől. Remélem, nem kell órákat vizet cipelniük a kislányoknak a tűző napon, mert a víz elérhető lesz mindenki számára. Remélem, egyszer eljön az az idő, amikor a lányokat is számolják. Remélem, egyszer a kislányokat hagyják gyereknek lenni, és nem idős férfiakhoz kényszerítik őket, elvéve a gyerekkorukat, olyan sebeket ejtve, amit sosem dolgoznak fel. Remélem, eljön az idő, amikor a nőket tisztelik, nem tárgyiasítják, és bántalmazzák őket. Remélem, egyszer a férfiak felismerik, hogy a feleségeik nem tehenek számában mérhetőek. Remélem egyszer fontosabb lesz az egyén, az ember, mint a hagyományok, és kultúra tartása... Remélem...Addig viszont rengeteg tennivaló van még...és csodálattal állok mindazok előtt, akik miden nap ezért tesznek.

AIDS, nem csak december 1-én...


Szombaton, december 1-én volt az AIDS nemzetközi világnapja. Ebből adódóan Kikuyu-ban, ahol lakunk próbáltuk néhány önkéntessel, és helyiek segítségével felhívni a figyelmet arra, hogy mennyire fontos, hogy teszteljék magukat az emberek, és tisztában legyenek a státuszukkal.Mindenki kapott piros szalag kitűzőt, volt egy sátor, ahol néhány önkéntes tesztelte a betegeket, nekünk az volt a feladatunk, hogy próbáltunk minél több embert meggyőzni, hogy tesztelje magát. Így megkezdhetik a gyógyszeres kezelést, ami tulajdonképpen megmenti az életüket, és nem utolsósorban kellő óvintézkedéssel megakadályozhatják, hogy tovább adják a HIV vírus.

Igyekeztünk alap AIDS edukációt tartani a környező embereknek, tinédzsereknek, és bár azt gondolnánk, hogy mivel ország szintű problémáról beszélünk, a kenyaiak képben vannak az alapvető fogalmakkal, de sajnos sokan nem. Ezért fontos az iskolákban, utcán, és ahol lehet beszélni erről. Hogy például mi a különbség a HIV vírus és az AIDS között, hogyan terjed, hogy lehet védekezni ellene, milyen óvintézkedések vannak, gyógyszerek típusairól, és fontosságáról. Bár az AIDS sajnos egy gyógyíthatatlan betegség, ha időben megkezdik a gyógyszeres kezelést, akkor az immunrendszer nem gyengül le annyira, hogy különböző szövődményeket elkapjanak, mint pld. a tuberkulózist. Az AIDS betegek nagy többsége nem magában a betegségben hal meg, hanem a szövődményekben.

Sokuknak el kell magyarázni, hogy a teszt csak egy szúrás az újbegyen, és maximum 10 percen belül már eredményt is kapnak, mert félnek a teszteléstől. Ezen kívül érthető módón félnek a hátrányos megkülönbözetéstől, és előítéletektől.

Kenyát 3 ország előzi meg AIDS érintettségben (Dél-Afrika, Nigéria, és Mozambik), tehát rengeteg HIV pozitív, és AIDS-es beteg van az országban, több mint másfél millió ember. Az érintettek túlnyomó része, 85%-a, tinédzserek/fiatal lányok (13-24 évig). Ez sajnos összefüggésben van azzal, hogy rengeteg a nemi erőszak az országban, rengeteg nő ezt többször éli át élete folyamán, amibe még belegondolni is borzasztó. Helyiektől hallottam, hogy itt a városrészben, ahol lakunk Kikuyuban annyira szegények az emberek, hogy 20 (!) kenyai shillingért lehet szexuális szolgáltatást vásárolni, ami kevesebb, mint 60 Ft (!). Ilyen körülmények között el lehet képzelni, hogy milyen nehéz biztonságról beszélni a fiataloknak, és mindenki másnak.

Aki ismer, tudja, hogy a nők helyzete eddig is szívügyem volt otthon is, de ez azóta csak erősödött bennem. Emlékszem, utazásom előtt pár héttel néztem egy vita estet Puzsér Robival a feminizmusról. Volt egy mondata, ami megmaradt bennem, és sokszor eszembe jutott itt is: "A nők egyenjogúságáért nem a starbucks kávézók környékén kell harcolni, hanem olyan helyeken, ahol tényleg elnyomás van." Bár úgy gondolom, hogy azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, ha például otthon hátrányos megkülönböztetés éri a nőket, pld. a munkahelyükön, fizetéseik szempontjából. Azonban amióta itt vagyok nem tudok elég hálás lenni azért, ahol én élhetek nőként, ahogyan megbecsülnek, ahogyan számít a véleményem, és vannak jogaim, ahogyan egyenrangú félként vagyok kezelve családomban, munkahelyemen, házasságomban. És nem tudok elég szomorú, és elkeseredett lenni amiatt, ahogyan látom nap, mint nap, hogyan élnek itt körülettem a nők, Kenyában.

Itt a gyakorlatilag nem létező fogalom az egyenjogúság, főleg azon a részen, ahol én nap, mint nap közlekedem. Folyamatosan azt látom, hogy itt a nők dolgoznak úgy igazán. Ők végzik a nehéz fizikai munkát, ők cipekednek, mindezt legtöbbször úgy, hogy 1-2-3 gyereket maguk mellett hurcolnak, egy meg minimum a hátukra van kötve. A férfiak legtöbbször az út szélén heverésznek, nyilván szeretném elkerülni az általánosítást, és ahogyan mindig, most is igaz, hogy tisztelet a kivételnek. De sajnos nagy általánosságban ez az igazság, ami engem személy szerint minden nap sokkol, és feldühít.

Az árvaházban a gyerekek tesztelését még nem tudtuk megcsinálni, még mindig vívunk ezzel kapcsolatban, de a nagyobbaknak már tartottunk AIDS edukációt, ami szerintem rettentő fontos.

Tudom, hogy sajnos ez egy nagyon nehéz, és nyomasztó téma, de itt ez mindennapos probléma, így mindenképp szerettem volna írni pár sort erről is. 

Hamarosan még jelentkezem következő bejegyzéssel a gyerkőceimről, akik minden nap egyre szeretni valóbbak (bár ennél jobban nem is lehet talán :))

Amire nincsenek szavak... 

Repül az idő, lassan 2 hete önkénteskedem a "Dadas" árvaházban...

Az első napom előtti éjszaka alig tudtam aludni annyira izgultam. Millió kérdés, és aggodalom volt bennem. Vajon megtalálom-e a közös hangot a gyerekekkel? Hogyan fogom majd viselni érzelmileg? Ezeket a gyerekeket már ennyi idősen is annyi sérülés érte, vajon mennyire tudnak nyitni egy idegen felé? Lesz-e erőm nem a körülményeikre koncentrálni, hanem teljes mértékben rájuk? Ilyen, és még millió hasonló gondolat foglalkoztatott...

Aztán, amikor megérkeztem az aggodalmaim egy pillanat alatt elröppentek... Ezek a gyerekek még sosem láttak, és mosolygó arccal futottak felém, és úgy öleltek, ahogyan talán eddig még soha senki...és egyszerre kiabálták, hogy "Welcomeeeeeee". Abban a pillanatban tudtam, hogy nem lesz itt gond a kötődéssel, már akkor szerettem őket. Szerencsére Kenyában a szuahéli meg a többi törzsi nyelv mellett szinte mindenki beszél angolul, így a gyerekekkel is könnyen megértjük egymást.

Az első pár óra azzal telt, hogy próbáltak "felfedezni", akik csak tudtak az ölembe ültek, akik nem, körém. A hajamat, kezemet, arcomat nézegették, és simogatták. Kérdezgettek Magyarországról, azt hiszem először hallottak róla, mert mindannyian hatalmasat nevettek a Hungary-n, és egyszerre kérdezték, hogy miért vagyunk éhesek :)

Majd kezdtem őket egyenként megismerni, tanulgatni a nevüket, nagyon nyitottak, kedvesek, és tele vannak szeretettel. A legkisebb gyerkőc 2 éves, a legnagyobb pedig 18, ugyhogy elég nagy a korosztályok között a különbség. Mostanra nagyjából tudom mind a 40 gyerkőc nevét, és életkorát. Tudom ki az, aki mindig a középpontban van, ki az, aki kicsit visszahúzódóbb, ki az, aki mindig valami rosszban sántikál :), ki az, aki érzékenyebb, és jobban kell figyelni rá...

Azt mondák a nevelők, hogy  sok gyerkőcnek meghaltak a szülei, valószínű sokan AIDS-ben, ezért azt kérték,  hogy ne kérdezzünk a szüleikről, mert attól nagyon elszomorodnak, ezen kívül úgy látom teljes szabadságot kapunk, hogy hogyan kötjük le a gyerkőcöket. (Szerintem nem nagyon érdekli őket).

Reggel 9-től délután 3-4-ig vagyunk általában az árvaházban (jelenleg egy mexikói lánnyal önkénteskedünk), de van amikor nem tudunk elszakadni csak 5 körül... Bárcsak maradhatnék néha tovább is, de sötétedés előtt haza kell érnem.

Bevallom az első pár napban nagyon megviseltek a gyerekek körülményei, amiben élnek nap, mint nap.. Az árvaház épülete, és területe jelenleg elég rossz állapotban van. Bár várható javulás, mert építkezés folyik. Nincsenek az ablakokban üvegek, ezért a tantermek mindig szelesek. 40 gyerek 4 szobában alszik, 1 ágyon 4-5-en, sok ágyon nincs matrac csak egy pléd a vasrácson. 2 hete, amióta járok hozzájuk minden nap, mindegyik gyerek szinte ugyanabban a koszos, lyukas ruhában van, ezért is volt gyorsabb megjegyezni őket, de bárcsak ne így kellene... Jelenleg a gyerekek egy kb 10x4 méteres belső udvarban vannak "bezárva", és mivel az árvaház területén  építkezés folyik, ezért tele van az egész terület fadarabokkal, amiből óriási szögek állnak ki, üvegdarabokkal, és egyéb veszélyes hulladékkal. Kb. folyamatosan azon aggódóm, hogy melyik gyerek mikor sérül meg, főleg, hogy sokan mezítláb szaladgálnak.

Minden nap ugyanazt esznek, reggelire zabkását, ebédre vizes rizst babbal, néha (bár én eddig egyszer láttam) 1 db banánt 4 felé osztanak, mindenkinek jut egy kis darab. Az első nap, amikor ebédidő volt a gondozók "Mamas" hoztak nekünk is ebédet, de mivel láttuk, hogy a gyerekeknek is alig jut étel, mondtuk, hogy nem vagyunk éhesek (azóta sem nagyon fogadunk el ételt, pedig mindig mi vagyunk az elsők, akiknek adni akarnak). A gyerekek sorra megkapták az ebédjüket a fal mellett lekuporodva, és amikor látták, hogy mi  nem eszünk, az összes gyerek egymás után nyújtotta a tányérját, és mondta, hogy "welcome", együnk az övékből... Ennél a pontnál volt az, hogy úgy igazán eltörött a mécses, és kb. 20 percig a wc-ben  zokogtam, de ha erre gondolok még mindig, minden egyes alkalommal sírva fakadok. Ezeknek a gyerekeknek tényleg semmijük nincsen, és mégis mindenüket odaadják, és nem láttam még náluk hálásabbakat.

Még otthon, amikor készültem aggódtam, hogy mivel fog telni a napi 7 óra, és hogyan fogja őket lekötni azok a kreatív dolgok, amiket hoztam. Minden nap elröpül, ezek a gyerekek mindent annyira lelkesen, és hatalmas örömmel fogadnak, hogy nem is tudom így írásban átadni.

Az első nap balerinát és szuperhőst csináltunk fapálcikából meg papírból. Minden foglalkozásra azt mondjuk, hogy akinek van kedve csinálja, semmi sem kötelező, de szinte mindig mindenki részt vesz, és annyira lelkesen csinálják, utána egész nap eljátszanak vele. Nincsenek játékok az egész árvaházban, a gyerekek zacskóból kötöttek össze maguknak egy labdát, amivel kidobósat játszanak, ezen kívül max a földön a kövekkel tudnak játszani. Mi viszünk nekik játékokat minden nap. 

Hoztam magammal színezőket, amivel úgy voltam, hogy max. amikor nincs más, fél-1 órára majd csak lefoglalja őket... (Ez a tapasztalatom az otthoni gyerekekkel) Ehhez képest oda vannak a színezőkért, egész nap elszíneznének, 2 nap elfogyott mind a 200 darab :), úgyhogy most próbálok még helyet találni, ahol tudok nyomtatni. Kikuyuban ez elég nehéz feladat :)

Észrevettem, hogy szigorúan vannak "nevelve" sajnos van egy olyan érzésem, és elkaptam egy-két alkalmat is, amikor azt láttam, hogy rajuk csaptak, bár biztos vagyok benne, hogy előttünk nem nagyon merik. Elvileg Kenyában az árvaházakban nem szabad verni a gyerekeket, de ez a gyakorlatban nem számít, mint ahogyan annyi minden más sem. A nevelőknek nincs a kezükben más alternatíva, ahogyan nevelhetnék a gyerekeket. A szüleiket is verték, őket is, ők is verik a gyerekeket... Ezt hozzák a családjukból, és a kultúrájukból.

Azt is megfigyeltem, hogy a gyerekek, amikor színeznek, vagy amikor bármilyen kézműves dolgot csinálnak, görcsösen figyelnek, hogy ne menjenek ki a vonalból, és "tökéletes" legyen. Szerintem ez is beléjük lett nevelve. Ezért próbáljuk folyamatosan legálabb egy picit elültetni bennük, hogy nem kell tökéletes legyen, és nem baj ha kimennek a vonalból, vagy ha nem egyenesen vágnak az ollóval, vagy ha Micimackó lila és nem sárga. A lényeg, hogy élvezzék. A gyerekek napról napra felszabadultabbak, és végre egyre több tökéletlenül csodaszép alkotást látunk, és kapunk tőlük, amit persze nem győzünk dicsérni, hogy milyen szép, és milyen ügyesek... :)

Ezek a gyerekek éheznek a tudásra. Az árvaházban most iskolaszünet van, most csak azok a gyerekek vannak itt, akik itt is élnek, amúgy iskolaként üzemel az épület, és töbszáz gyerek tanul itt.  Az órákon 4 gyerek tanul egy könyvből. Folyamatosan azt látom, hogy önszorgalomból a kis rongyos füzetükbe gyakorolják vagy a számolást vagy a helyesírást. És annyira boldogok, ha pluszban gyakorolunk velük, vagy kapnak tőlünk feladatokat, és kijavítjuk őket.

Nagyon megható, hogy mennyire szeretik egymást, és milyen szépen bánnak egymással, és velünk. Nem kell kétszer szólni sosem rájuk. Nem kell kérni őket, hogy osztozkodjanak valamin, mert ösztönösen bennük van, hogy mindenen osztozkodnak. A nagyobb eteti a kisebbet, ringatja elalvás előtt, és egész nap olyan szépen eljátszanak egymással. Ha valaki megbánt valakit nem kell mondani, hogy kérjen bocsánatot, azonnal mennek, és addig mondják, hogy "sorry" és ölelik, amíg a másik már mosolyog, vagy túl van a dolgon. Egy csoda minden nap látni ezt, és minden egyes alkalommal gombóc van a torkomban, és párásodik a szemem, amikor láthatom.

Sok gyerek betegeskedik, nem tudni mi bajuk pontosan, de sok gyerkőc kiütéses, vannak akik csúnyán köhögnek, szinte folyamatosan taknyosak, és meg vannak fázva. Sokan panaszkodnak arra, hogy fáj a hasuk. Most próbáljuk elintézni, hogy egy orvos elmehessen az árvaházba, és megvizsgálja a gyerekeket, hogy akinek szükséges megkaphassa a gyógyszeres kezelést. Ha valamelyik gyerkőc nincs jól egy nap, az biztos, hogy 3-4 másik ül mellette és simogatja, vigasztalja.

Néha óriási tehetetlenséget, és dühöt érzek belül, hogy miért így történnek a dolgok, hogy miért gyerekek szenvednek? Miért nincsen min aludniuk, miért nincsenek kezelve ha betegek, miért nem kapják meg a megfelelő fizikai és érzelmi szükségleteket? Miért nincsenek perspektíváik? Mert ez minden gyereknek járna...Mert ezek nem óriási dolgok, és összegek... De aztán rá kell jönnöm, hogy Kenyában vagyok, ahol az ország nagy része így él, és itt ez teljesen normális... és még millió gyerek él még ennél is rosszabb körülmények között, például Kiberában, a nyomornegyedben, ahol konkértan a szemétből élnek. Persze ezt felfogni, és elfogadni nem lehet, legalábbis én nem tudom, és valószínűleg nem is fogom...

Comment nélkül...Egy kisfiú amikor krepp papírból csináltunk képet, bámit lehetett rá írni, de Ő azt írta rá, hogy "I love God"...

Amikor gyűjtöttem a támogatásokat úgy gondoltam, hogy majd amikor ott leszek "felmérem a terepet", és ami a legszükségesebb arra fordítom a pénzt. Most már látom, hogy konkrétan minden szükséges, bármire adom/költöm a pénzt... Ha ételre, ha gyógyszerekre, ha matracokra, ha ruhákra, ha könyvekre, ha írószerekre...bármire. Már beszéltem a vezetővel, hogy hogyan lehetne a legjobban segíteni. Ezzel kapcsolatban még írok. 

Tehát mindenkinek, aki segített az elmúlt hónapokban bárhogyan is, bármilyen kevés összeggel, és esetleg most olvassa ezt a bejegyzésemet, itt is szeretném megköszönni, én most látom igazán, hogy ez az a helyzet, amikor nem közhely, hogy minden kevés számít, mert valóban! Szóval elmondhatatlanul hálás vagyok Nektek!

Már majdnem a fele eltelt az itt töltendő időmnek, és már most félek attól a naptól, amikor el kell majd búcsúznom tőlük, de addig még minden pillanatot megragadok, amit velük tölthetek, mert igazából nem is én adok, hanem ők adnak nekem annyi szeretetet, amit igazából fel sem foghatok...

Igyekszem még írni, róluk, a velük altöltött időről, hogy ti is kapjatok egy kis szeletet abból, hogy milyen csodásak is ezek a gyerekek egyenként, és együtt...

"Kwa upendo" (Szeretettel)

Hilda

Karibu!

Kellett egy kis idő ahhoz, hogy írni tudjak egy következő bejegyzést, már innen Kenyából. Többnyire azért is, mert úgy gondolom szükség volt legalább 1 hétre, hogy kialakuljon valami kép, és ezzel egyidejűleg a milliónyi érzést valahogy helyre tegyem magamban. Bevallom őszintén kicsit érzelmileg is össze kellett kapnom magam, hogy megfogalmazzam magamban az élményeimet...

Már idefele a repülőn megismerkedtem egy nagyon kedves kenyai nénivel, Rose-al, aki pár órás ismeretség után meghívott a lánya diplomaosztó utáni családi ünnepségére, templomba vele, és leszállás előtt imádkozott értem, és az önkéntes munkámért. Nagyon megható volt megtapasztalni ilyen szintű kedvességet, és törődést még a levegőben.

"Karibu"! szuahéliül azt jelenti, hogy "Isten hozott"!

Tehát már több mint 1 hete Kenyában vagyok, Nairobi külvárosi részén, Kikuyu-nak nevezett régióban. A városnak ezen a részén nem nagyon látni fehér embert, ezért a helyieknek többnyire "látványosságnak" számítunk páran, akik önkénteskedünk a közelben. Ha látnak sokszor "Muzungu"-ként hívnak, ami tulajdonképpen "fehér embert" jelent.

A kenyaiak többnyire kedvesek, nagyon mosolygósak, szinte folyamatosan jó kedvűek, nagyon nyugisak, és ráérősek. (Persze vannak kivételek, és negatív tapasztalatok is ).

Rendszerint, ha egy időpontot kell megbeszélni velük meg kell kérdezni, hogy "muzungu" 9 óra vagy kenyai 9 óra, ami azt jelenti, hogy kb. 11-12 óra körül érkeznek, legjobb esetben. Kellett 1-2 nap ahhoz, hogy ne vegyem komolyan, ha egy időpontot beszélünk meg. Mondom én notórius későként... :) Bár kenyai aspektusból nézve, még sosem késtem igazán. :)

Az oroszlánkirályból ismert "Hakuna Matata" életérzés itt teljesen átitatja a mindennapokat. Azt jelenti, hogy "semmi vész/semmi gond". Mivel kislánykorom óta a kedvenc mesém az Oroszlánkirály ismertem Timon és Pumba énekét, de amióta Kenyában vagyok non-stop ezt hallom. Sokszor indokolatlanul.. néha azt érzem, hogy amikor nem tudnak mit mondani egy fehér embernek, akkor csak ellövik a "Hakuna Matatát" abból baj nem lehet :). Ami tulajdonképpen számomra szimpatikus hozzáállás, mert alapvetően én is elég lazának gondolom magam, de amikor reális/komoly problémára is "Hakuna Matatáznanak" az már számomra is kezd zavaró lenni. Tehát itt szinte semmiből nem csinálnak problémát, nem szabad idegeskedni, és felkapni a vizet, és tisztában kell lenni azzal is, hogy akkor is azt mondják, hogy "semmi gond", amikor igenis gond van. Ugyanúgy igaz arra is, hogy a kenyaiak, ha kérdezel/kérsz valamit, ritkán mondanak nemet, akkor is igent válaszolnak, amikor vagy nem tudják, vagy igazából "nem" a válasz. Kezdem átvenni a "Hakuna Matata" mentalitást, mert itt úgy érzem nincs más opció, és ha nem ezt tenném, lenne min aggódnom bőven, folyamatosan:).

Például az első alkalommal, amikor matatuval utaztam azt hittem vége az életemnek, ennyi volt... :) Matatu a helyi közlekedési eszköz, egy lepukkant kisbusz, legtöbbször lyukas az oldala vagy az alja, folyamatosan üvőlt benne a reggae vagy a gettó zene, és sokkal több embert préselnek bele, mint amennyi ülés van. Ráadásul a kenyai hepe-hupás földutakon nyomják neki, ritkán marad a popsid az ülésen. :) Nagyon határozottnak kell lenni, hogy hova akarsz menni, mert simán rábólintanak, hogy odavisznek, ahova kéred, és a végén máshol tesznek ki. A visszajáróért is sokszor harcolni kell. A kultúrsokk kifejezés számomra új értelmet nyert :) Bár minden turista ajánlásnál azt olvasni, hogy nem ajánlják a külföldieknek, hogy ezzel utazzanak, a gyalogláson kívül nem nagyon van más opció eljutni az árvaházba, a kb egy órás gyalogút, talán még parább, mint a matatu.

Az első napomon már edződtem :), amikor sétáltam egy forgalmasabb helyen többször megrángatták a karomat, vagy a nyakláncomat akarták letépni a nyakamból...

Próbálunk óvatosak lenni, nem nagyon sétálunk egyedül, főleg délután. Legkésőbb este 6-kor már nem ajánlatos az utcán tartózkodni, nappal még rendben van, de sötétedés után a helyiek is elég óvatosak, és sietnek haza. A lopások, és az erőszak mindennapos, ha nem figyelsz egy pillanat alatt ellopják a telefonodat a kezedből, zsebedből, táskádból. 

A biztonság hiánya azzal magyarázható, hogy bár Kenya több afrikai országhoz viszonyítva fejlett országnak számít, mégis óriási a társadalmi különbség. Egy átlag kenyai 1 dollárból él/nap, és Nairobiban található Afrika legnagyobb nyomornegyede, ahol pontosan nem tudni, de  állítólag több, mint 1 millió ember él, akik még ennél is rosszabb körülmények között élik mindennapjaikat. Az emberek kiszolgáltatottak, ezért történik ennyi lopás, és bűncselekmény.

Szerintem nem vagyok finnyás, de már másfél hét alatt fogytam 2 kilót (persze ezt nem bánom :)). Az árvaházban szinte minden nap rizst és bab az ebéd, azonban ott többnyire nem fogadjuk el az ételt, mert így sincs sok a gyerekeknek. Az ökéntes házban jobb a helyzet, de számomra sok étel, mint például az ugali, ami a helyi, tradicíonális étel, állagra, és ízre sem lett kedvenc :). Szerencsém van, hogy minden sarkon hatalmas avokádót, és mangót lehet venni, kb. 40-60 Ft-ért, így  mangót és avokádót minden nap eszek :). 

Az önkéntes házban másfél hétig nem volt víz, ez azért kihívást jelenett. :) Amikor van, akkor is csak hideg, állítólag valahogy lehet meleget "varázsolni", de nekem eddig még sosem sikerült, úgyhogy nem nagyon van lehetőség meleg zuhanyra. És bár azt gondoltam, hogy Afrikában úgyis olyan meleg van, hogy ez nem is fog hiányozni, de a november hónap Kenyában többnyire esős, és ilyenkor eléggé lehűl a levegő, főleg este, úgyhogy hiányzik :). Ráadásul Kikuyu, ahol mi lakunk elég magasan van, így még hűvösebb van Nairobi többi részéhez képest. Ami abból a szempontból jó, hogy a malária szúnyogok a magasság miatt nem nagyon élnek meg. Bár én szedem a malária gyógyszert biztos, ami biztos alapon, de eddig 1-2 szúnyogot láttam csak szerencsére.

A legfontosabbat hagytam a végére, az árvaházat és a gyerekeket.. amiért tulajdonképpen itt vagyok. Több, mint egy hetet töltöttem a "Dadas" árvaházban, ami "testvért" jelent szuahéliül. Találó a név mert a gyerekek olyanok egymásnak, mint egy nagy család, és mintha mindenki mindenkinek a nagy vagy kistesója lenne. A következő bejegyzésben az árvaházról, és a gyerekekről fogok bővebben írni, ami egyszerre a legszebb, és legnehezebb dolog, amivel eddig valaha találkoztam életem során....

Még jelentkezem, és millió puszi mindenkinek. Hihetetlenül sokat jelent a sok üzenet, támogatás, bátorítás, és ima. Köszönöm nektek!! <3

 



Kezdetek, itthon...


Egy kedves barátom most már sokadjára (!) presszionál, (remélem ezt olvassa :)!!!), hogy írjak... publikusan... blogot, vagy facebook posztot, e-mail beszámolót, neki mind1, csak valamit a kenyai önkéntes utamról...Amúgy megható, hogy ilyen lelkes :)!!

Kisebb "harc" után, -hogy "ez vajon érdekel -e bárkit is a családomon, és a szűk barátimon kívül (Bízom benne, hogy őket talán igen, legalább kötelességtudatból!! :)), és én amúgy sem vagyok blogger, hogy frappáns, szofisztikált, mély, de vicces stb. stb. produktummal álljak elő egy egyszerű önkéntes útról"- :)

Mert, igen nekem most, Afrika... Persze nem teljesen veszélytelen (de tulajdonképpen mi az?) messze van, nem jöhetek haza, ha valami nem tetszik (úgy gondolom, hogy ez amúgysem távolság függvénye lenne), lényegesen rosszabb körülmények, sok oltás, hogy odamehess (na jó ez azért megviselt :)) Ezen kívül a legőszintébben...,nem gondolom, hogy ez bármivel is több, vagy jelentőségteljesebb, mintha valaki a szomszédban, egy gyerektáborban vagy a 6. kerületben segít, legyen bármiről is szó. Mert a lényeg nem abban van, hogy hol, kiknek, és mennyit...

Na, de végül megállapodtunk abban, hogy írok MAGAMNAK, hogy ilyen formában is megőrizzem az élményeimet, és az emlékeimet..., és ez az ötlet tulajdonképpen tetszik is. Ezen felül, ha esetleg más is olvassa, annak csak örülök :) A családomnak, és a barátaimnak meg nem kell külön-külön beszámolni, így egy kis praktikusság is bekúszott a dologba :)!!

Tehát üdv a blogomon kedves olvasó :)! Megpróbálkozom a magam egyszerű módján mesélni időről-időre a kenyai árvaházban eltöltött napjaimról, és élményeimről.. Internet elérés függvényében pedig igyekszem meg is osztani Veletek.

Viszont még itthon vagyok egy kis ideig... néhány gondolatot szeretnék megosztani azzal kapcsolatban,  hogy milyen csodálatos dolgokat tapasztalhattam meg az utóbbi időszakban, amiért rendkívül hálás vagyok!

Az önkéntesség legtöbb esetben sajnos -vagy nem sajnos - (ez nézőpont kérdése, de ebbe most ne menjünk bele...), azon felül, hogy felajánlod a munkádat rövidebb-hosszabb ideig ingyen, egyéb költségvonzatokkal jár. Például fizetned kell azért, hogy egyáltalán mehess, szállás, étkeztetés, adminisztrációs költség, és még sok egyéb, sokszor frusztráló költség tételek, amire nem is gondoltam előtte. Így ez az 1 hónap önkéntesség sok-sok százezer forintba kerül. Természetesen az első pillanattól kezdve, amikor megfogalmazódott bennem a gondolat, hogy valamikor szeretnék egy bizonyos időt önkénteskedni magam szerettem volna teljes mértékben finanszírozni. Fontosnak tartottam, hogy arra ne kérjek támogatást, hogy kijussak, és kint legyek... (még akkor sem, hogy tudom, hogy lett volna rá lehetőség, mert azóta sokan felajánlottátok). Viszont az is megfogalmazódott bennem, hogy azon kívül, hogy kint vagyok, és remélhetőleg a jelenlétemmel, ha valami keveset is, de tudok segíteni a gyerekek mindennapjain, jó lenne, ha anyagilag, -találkozva a mindennapi szükségletekkel- is tudnék egy kis segítséget biztosítani. Mivel a saját költségeimen felül én már nem nagyon tudtam pluszban erre anyagi forrást biztosítani, itt jöttetek Ti a képbe, és mindezt csak ezért írtam le...

Rengeteg pozitív élményben, és megtapasztalásban volt részem (persze volt egy kis negatív is, de erre nem is szánnék többet :)) Nagyon sokan segítettetek, és túlszárnyaltátok az elképzelésemet, hogy kb. majd valahogy 1-2 százezret összegyűjtök, amivel tudok kint a gyerekeknek segíteni, és megvenni pár dolgot, ami a mindennapjaikat kicsit segíti, vagy szebbé teszi.

Már a gardróbvásár csodásan zárult, ahol 255e Ft gyűlt össze, hála mindazoknak a fantasztikus barátnőimnek, és családtagjaimnak, akik vagy/és ruháikkal, segítségükkel, sütijeikkel segítettek a gyűjtésben, és természetes nem utolsó sorban azoknak, akik eljöttek vásárolni!!

Ezt követően kisebb-nagyobb felajánlásoknak köszönhetően, magánszemélyektől, és cégektől egyaránt, (volt, aki 24 km -t futott, azért, hogy nekem támogatást gyűjtsön :)...) eddig 800 e Ft gyűlt össze, amit a kenyai árva gyerekeknek felajánlottatok..  Tulajdonképpen túlszárnyalta minden reményemet, hogy azon kívül, hogy önkénteskedem, anyagilag is támogassam a gyerekeket. Úgy gondolom, hogy ez az összeg igazán nagy segítség lesz. Ezért itt (is) nagyon köszönöm mindannyitoknak, hogy fontosnak tartottátok, hogy részt vegyetek ebben, és akár ismeretlenül is segítettetek! Sokan mondtátok, hogy "semmiség", és, "hogy nincs mit", de most is mondanám, hogy szerintem pedig óriási dolog, és igenis van mit!! :)

Szóval már pakolászok, szúnyogriasztók hadát már beszereztem :) (a múltban már kiderült, hogy szeretnek megfertőzni a trópusi betegségeket terjesztő kis vérszívók) :), még vár rám plusz egy adag kolera szuszpenzió, de ezen kívül megkaptam minden oltást, és a vízumom is pipa.. 

Ps.:Egyre jobban izgulok, egyre jobban várom, hogy találkozzak a gyerekekkel, és egyre jobban érzem, hogy hiányozni fogtok, pedig ez csak 1 hóóóóóónap... jajjj, de szentimentális lettem :)))...

To be continued...  :)