"It's not how much we give, but how much love we put into giving" /Mother Teresa/

Most akkor mi van, hasznos vagy káros? Hilda szubjektív!

Egy index cikk margójára....

Nem feltétlenül éreztem szükségességét reagálni egy hírportál klikkvadász cikkének egyikére. Azonban olyan sokan írtatok ezzel kapcsolatban, és kérdeztétek a véleményem, hogy most mégis megteszem. Amúgy igazából örülök neki, hogy megkérdőjeleztétek, amit olvastatok, és felmerültek bennetek reális kérdések a cikk kapcsán. 

Tehát a napokban megjelent egy indexes cikk, kifejezetten az árvaházban való önkéntességről, Afrikában, és Ázsiában. Számomra a cikk egyoldalú hozzáállása az egész témához kifejezetten zavaró, bár bevallom az érzés nem ismeretlen, amikor manapság magyar hírportálokat olvasok. (Ezért teszem egyre ritkábban már).

Ha esetleg nem tudod miről lenne szó: itt találod.

Bár a felületen lehetőséget adnak, sőt kérnek "személyes" tapasztalatot megosztani, de úgy látom sajnos kifejezetten csak a negatív tapasztalatokra kíváncsiak. Pozitívra, vagy szimplán másra nem. Nyilván ez nem hírérték számukra (megint csak sajnos).

"Járt önkéntesként árvaházban magyar szervezettel, és nem volt igazán jó élmény? Mesélje el! ÍRJON NEKÜNK!"

Mennyivel más lenne ez a felhívás így: "Járt önkéntesként árvaházban magyar szervezettel? Mesélje el pozitív, negatív tapasztalatait egyaránt! Nyitva hagyva maguk felé is legalább csak a lehetőséget egy másik üzenetre, megközelítésre.

Én jártam árvaházban önkéntesként Afrikában, igaz végül nem magyar szervezettel, de akár rajtuk keresztül is mehettem volna, mert felvettem velük a kapcsolatot, és csak annyit mondanék el, hogy a cikkben leírt kritikákkal ellentétben, ennél a szervezetnél rendkívül korrekt kiválasztási folyamat volt, interjúkkal, ajánlásokkal, stb. Megint csak nem hírérték, tudom, pedig lehetne!

A cikk a különböző oldalak tartalmát, és képeket ollóz össze, amivel amúgy nem lenne gond, pld. a ReThink Orphanages 10 pontos listája abszolút nem rossz megközelítés, és én is hasznosnak találom, mindenképp javaslom végig gondolni a pontokat, ha valaki önkénteskedésen törné a fejét.

Viszont komolyan nem értem a további utalásokat. Harry herceg képe csak úgy "out of the blue" kontextusban, ahogyan játszik egy afrikai kisfiúval. Semmi leírás segítve a mondanivaló megértését. Ez most a cikk témájára reflektálva önkénteskedés? Harry herceg netalántán árvaházban önkéntesként tölti rengeteg szabadidejét?  Vagy azt próbáljuk teljesen rossz színben feltüntetni, hogy egy híres fehér, fiatal férfi, amíg ott volt pár órát játszott a gyerekekkel? Ez olyan borzasztóan káros? Jobb lett volna, ha nem vesz róluk tudomást, sőt, tudom, minek megy oda egyáltalán?!! Esetleg Ő nem volt kellőképpen átvilágítva, és ellenőrizve ehhez? Értem, hogy egy "híres- fehér- férfi-afrikai- kisgyerekkel" képnek különböző üzenete van, és csak úgy oda lehet biggyeszteni nyitva hagyva mindenkinek a további asszociációt. De most komolyan nem értem mi a cél, és mondanivaló ezzel?

Ahogyan "Fiatal férfiak egy csomó gyerek között" alcímnek is? Fiatal lányok is vannak "csomó gyerek" között, sőt arányaiban véve elmondható, hogy sokkal több a lány önkéntes. Gondolom, ez nem tűnik annyira veszélyesnek.

Sajnos vannak sejtéseim mit akarhat ez megint csak sugallni, valószínűleg az ezzel kapcsolatos visszaéléseket. Nyilván a British Airways pilótájának tettére nincs mentség, és borzasztó, hogy ilyen megtörtént, de nem kell önkénteskedni, vagy fejlődő országba utazni, hogy ilyet halljunk akár közvetlen környezetünkben is sajnos. Vagy akár azt feltételezni, és sugallni, hogy aki fiatal férfiként önkénteskedik Afrikában az nagy eséllyel visszaél a helyzettel, és kárt tesz a gyerekekben. Én ezt az üzenetet rendkívül szomorúnak, és károsnak tartom.

Én több srác önkéntessel találkoztam, akik rendkívül jó hatással voltak a gyerekekre, mi (lányok) nem tudtuk hozni azt a fajta felhőtlen "bohóckodást"amit ők, nem tudtuk úgy megnevettetni őket, nem is tudtunk több órán át a tűző napon focizni sem a gyerekekkel, amit annyira imádtak. És ezt azért is tartom nagyon fontosnak, mert bárcsak lennének helyi férfi alkalmazottak az árvaházakban, akik jó példaként, vagy modellként lennének jelen a gyerekek életében, de sajnos én azt tapasztaltam, hogy nincsenek.

Fontos bizonyos kérdésekre felhívni a figyelmet, vagy megmutatni a veszélyeit, akár az önkéntességnek, mert ezt is, mint annyi mindent lehet, még a legjobb motivációval is, de rosszul csinálni, és rossz hatást hagyni magunk után. A problémám nekem inkább azzal van, amikor kisarkítva, klikkvadász címekkel, és mondanivalóval egyoldalúan kommunikálnak felénk, ahogyan annyi média megjelenés teszi mostanában, és ahogyan ez az abszolút elfogult cikk címe is teszi: "ha Afrikába menne önkéntesnek, hát ne tegye"!

Nem az írja a címben (ami nyilván a legtöbb embernek megragadja a tekintetét, és sokan akár csak ennyit olvasnak el belőle), hogy esetleg "fontolja meg, tájékozódjon előtte" , bármi... Minden opciót kizárva, egyszerűen azt, hogy "Ne tegye"!! Szerintem ez sokkal összetettebb annál, hogy néhány internetes forrás alapján, egyértelműen bárki ilyet kijelentsen!  Vagy esetleg olyan széleskörű tapasztalattal rendelkeznek, a téma minden aspektusát megvizsgálva, és mérlegelve, személyes történeteket megismerve (pro-kontrát egyaránt), helyi tapasztalattal kiegészítve, hogy  nyugodt szívvel fel tudják hívni a figyelmet arra, hogy senki ne menjen segíteni!  Mindezt annak tükrében, hogy tisztában vannak azzal, hogy rengeteg ember olvassa őket, és írásaik hatással vannak az emberek gondolkodására, főleg, azokra, akik nulla információval rendelkeznek a témával kapcsolatban.  Bárcsak az ilyen hírportálok igazán éreznék milyen felelősségük is van a mindennapokban, akár csak egy cikk címének megválasztásánál. Lehet pár száz like-ot, vagy kattintást érdemes lenne beáldozni ennek érdekében. 

Én személy szerint, bár tapasztaltam, hogy sok helyen nagy szükség van önkéntesekre, és jó hatásuk van, nem merném azt kommunikálni, hogy mindenki menjen, mert úgy gondolom ez sokkal több tényezős kérdés ennél!

Nyilván én is összeollózhatnék millió cikket, képet, történetet arra vonatkozóan, hogy miért jó az önkéntesség, vagy milyen jó hatásai voltak fejlődő országokban. Mert rengeteg ilyet tudnék találni, és tudjuk, hogy "tudományosan" meg lehet mindent erősíteni az interneten fellelhető forrásokkal legyen az pro, vagy éppen kontra. Sőt megkérhetném azt a kenyai srácot, akit megismertem, hogy személyesen mesélje el a történetet, hogy az önkéntesek jelenléte miben segítette Őt, megtanult folyékonyan, és szépen angolul, ami nagyban hozzájárult ahhoz, hogy később munkát találjon. Ezen kívül az önkéntesek támogatásának köszönhetően el tudta végezni a középiskolát, egyetemet, mert motiválták, és finanszírozták az oktatását. Hosszú évek óta tartja velük a kapcsolatot, azóta már neki is családja van, és Ő is segít rászoruló gyerekeken.

De szóljon ez most csak ez én személyes tapasztalatomról, 1 hónap önkénteskedésről, árvaházban Kenyában, ha az Index nem is kíváncsi más tapasztalatokra, ti hátha :)

Próbálok párhuzamot vonni az én személyes tapasztalataim, és a cikk írójának eme nagyon erős mondata között, de egyszerűen nem tudok... "Eltartja és konzerválja a gyerekek fejlődését károsan befolyásoló, tömeges árvaházak létezését, akár családokat szakíthat szét"

Nyilván nem tudok globálisan nyilatkozni Afrika árvaházairól, hogy miért van rengeteg teli árvaház, mi az, ami konzerválja, és fenntartja ezeket. Az afrikai mélyszegénységnek melyek a mögöttes okai, és tényezői. Elég bátor az, aki ezt megpróbálja, én személy szerint sosem mernék erre vállalkozni, mert szerintem ez sokkal, de sokkal komplexebb annál, hogy én ennek akárcsak nekifussak. Biztosan nagy szerepe, és hatása van ebben sajnos a fejlett országoknak, a helyi társadalmi, és kulturális szokásoknak, az országos, és helyi vezetésnek, a korrupciónak, az emberek érdektelenségének, és még számos más tényezőnek.

Viszont, amit én láttam ott nem az önkénteskedés konzerválta a gyerekek fejlődését, és tömeges árvaházak létezését, és szakított szét családokat, hanem maga a rendszer, a korrupció, a pénztelenség, és a reménytelenség, meg természetesen a szinte teljes szociális háló hiánya. Azokra a körülményekre, ahogyan élnek ezek a gyerekek nincsenek szavak. És bár az árvaházak tele vannak, még ezen kívül rengeteg gyerek van az utcán, aki még nem is intézményes körülmények között él, bár lehet vannak szüleik, de sokszor nem igazán számít ez. Az árvaházban vannak gyerekek, akiknek nincsenek szülei, és valóban vannak olyanok, akiknek vannak. Azonban azt tapasztaltam, hogy ha vannak is sokukat a gyerekek félévente/évente vagy még több ideje nem láttak. Vannak olyan gyerekek, akik csak tudják, hogy vannak szülei, de szinte már nem is emlékeznek rájuk. Nem lehetett például a szülőket említeni a gyerekek előtt, mert ilyenkor sokan nagyon szomorúak lettek, és bezártak. Nagyon boldog lettem volna, ha ott létem alatt azt tapasztaltam volna, hogy azokat a gyerekeket, akiknek vannak szülei látogatják, még inkább annak, ha a családjukkal élhetnének, és nem árvaházban.

"A tömeges gyerekotthon nem lehet jó" írja a cikk... Hát hogy a viharba lenne jó! Senkinek nem jó, legfőképp a gyerekeknek nem, főleg olyan gyerekotthonok, melyek Afrikában vannak. De attól még van, és rengeteg van belőlük, és sokszor a legtöbb, amit egy átlagember tehet az az, hogy ebbe az élhetetlen, sokszor embertelen körülmények közé egy kis életet, vidámságot, és törődést visz. És ezt teszi sok önkéntes. Sokszor sajnos semmi mást nem tud! Én örültem, hogy azt tapasztaltam, hogy most már nem csak külföldiek teszik, hanem egy-egy helyi kenyai is, hiszen az lenne a legjobb, ha helyiek éreznék, hogy mekkora gáz van, milyen nagy szükség van a segítségre, és fontosnak tartanák többen, sokkal többen, hogy tegyenek valamit, de sajnos ez egyelőre nem annyira jellemző még.

Azonban nem lehet párhuzamot húzni Magyarországgal, vagy más fejlett országgal. "éppen ezért mára megszűnőben vannak a tömeges gyerekotthonok, 1997 óta törvény is előírja, hogy a nagy létszámú intézményeket fel kell számolni és helyettük családiasabb környezetben, lakásotthonokban vagy nevelőszülőknél kell elhelyezni a gyerekeket".

Igen, tök jó, hogy Magyarország már itt tart, és nagyszerű lenne, ha Kenyában is fel lehetne számolni az árvaházakat, és a gyerekeket családiasabb környezetbe, lakásotthonba, vagy nevelőszülőknél lehetne elhelyezni. Ó bárcsak ... Nyilván ezt az irányt szem előtt kell tartani, de ennek a realitása olyan messze van Afrikában, Kenyában a gyerekek száma, és a mélyszegénység miatt, hogy addig generációk nőnek fel továbbra is árvaházakban vasrácsokon aludva. Addig pedig, ha nem is a "családiasabb környezetért", de egy kicsit élhetőbb napokért, játékkal, mosollyal, együtt tanulással, öleléssel, dicsérettel a helyi segíteni akaró embereken kívül, az az igazság, hogy a jó szándékú, és jó hozzáállású önkéntesek tesznek nap, mint nap, és én láttam, és tapasztaltam, hogy sokan vannak ilyenek.

Olyan önkéntesek, akik nem "önkéntes turizmusért", és néhány instagram posztért utaztak Afrikába, hanem mert segíteni szerettek volna akár csak azzal, hogy hosszabb-rövidebb ideig egy kicsit szebbé tegyék a gyerekek mindennapjait. Akik nem gazdag amerikaiak, vagy európaiak, hanem olyan fiatalok, akik előtte 2-3 munkát vállaltak egyszerre (takarítást, babysitterkedést, felszolgálást), és gyűjtöttek pénzt, azért, hogy el tudjanak jönni önkénteskedni. Akik legnagyobb szeretettel, és türelemmel bántak a gyerekekkel. Akiknek nem derogált ugyanazt enni, mint a gyerekeknek, rizst és babot, és felvenni a pelenka nélküli, sokszor nyakig szaros kisgyerekeket. Akik ültek azok a gyerekek mellett, akik betegeskedtek órákat, mert mást nem tudtak tenni, de legalább ott voltak velük. Akiktől kaptak visszajelzéseket, hogy szépek, okosak, és ügyesek, mert ezt sajnos senki más nem mondja nekik. Akiknek a tinédzser lányok, és fiúk meg tudtak nyílni, és megosztani olyanokat, amik feldolgozhatatlanok. Akik bár sosem jártak előtte Afrikában, nem tudtak utazgatni, és szafarizni, mert nem volt rá pénzük, és az egész idejüket szinte csak az árvaházban töltötték. Mert vannak ilyenek is...

És igen olyanok is vannak, és én is találkoztam ilyenekkel, bár lényegesen kevesebbel, akiknek nem való az önkéntesség. Nem feltétlenül azért mert rossz a szándékuk, vagy a motivációjuk, hanem mert sokszor mert nem tudtak mit kezdeni a helyzettel, a körülményekkel. Akik nem tudták elviselni, hogy a gyerekek sokszor büdösek, mert nem kapnak tiszta ruhát. Vagy olyanok, akik túl nagy álmokkal érkeztek, és csalódás volt nekik, hogy ennél sokkal mindennapibb az, amit tudnak tenni, de közel sem jelentéktelen. És olyanok is, akiknek egy utazás következő állomása volt az önkéntesség Kenyában, és egy kicsit új kultúra megismerésének fogták fel ottlétüket. Azonban még velük kapcsolatban sem fogalmaznék úgy, hogy károsak voltak.

Káros az, amikor nem akarsz alkalmazkodni, és véghez akarod vinni mindenáron a saját elképzeléseidet egy olyan helyen, ahol akár a legjobb szándék ellenére ez nem, hogy használ, hanem inkább árt. A káros az, ha tenni akarás nélkül csak kritizálsz, kritizálod a rendszert, a társadalmat, a nőket, hogy miért szülnek ennyi gyereket, amikor mélyszegénység van, a férfiakat, hogy miért csinálnak ennyi gyereket, és úgy összességében mindent, és mindenkit, mert te tudod, te jobban tudod, közben pedig egy kis hajszálvékony szeletébe láttál bele egy nagyon összetett dolognak. És káros az is, ha általánosítasz, mert én azt tapasztaltam, hogy nagyon ritkán, vagy szinte soha sem fehérek vagy feketék a dolgok.

És igen az is káros, amikor szervezetek lehúzzák különböző "fee"-kel az önkénteseket, és azt nem forgatják vissza a projektjeikbe. Azok a szervezetek, akik taxival viszik-hozzák az önkénteseket az önkéntes helyükre, és nem matatuznak, úgy, mint a helyiek meghúzva ezzel egy különbséget köztük, és a helyiek között. Ilyen hozzáállással nehezen fogsz tudni segíteni és jobb, ha nem is teszed. Ilyenek is vannak, és valóban fontos erre is felhívni a figyelmet.

De vannak olyan szervezetek, akik elvárják, hogy te alkalmazkodj, és véletlenül se kelts "felsőbbrendű" érzést, azok között, akiknek segítesz. Szabályaik vannak annak érdekében, hogy jól segíts, és amennyire csak lehet jó hatása legyen, annak hogy ott vagy. Vannak olyan szervezetek, akik fenntartható projektben gondolkodnak, valós, tartós és átlátható segítségnyújtásban. Vannak, akik bár élnek a "VolunTours" adta lehetőségekkel, azok az önkéntesek, akik az önkéntesség mellett megtehetik, hogy néhány napot utazgassanak, szafarizzanak az általuk befizetett díjaik segítségével tudnak gyerekeknek iskolákat építeni, olyan helyen ahol a gyerekek fa tövében egy kis 5 m -es árnyékos helyen tanultak előtte, 70-en. Víztározót építeni olyan helyen, ahol 20 kilométert kell kislányoknak vízért gyalogolni. HIV teszteléseket, és edukációt biztosítani rengeteg fiatalnak. Klinikán egészségügyi végzettséggel rendelkező önkéntesek segítségével műtéteket végezni, gyógyítani, és életeket menteni. Nyomornegyedben rendszeresen élelmet, és segítséget biztosítani. És még számtalan olyan dolgot, ami a helyi emberek életét nagymértékben, és hosszútávon segítni.

Tehát legalább azzal egyetértek, hogy fontos jól megválasztani, hogy milyen motivációkkal indulunk neki az önkénteskedésnek, és milyen szervezeten keresztül segítünk. DE vannak, és lesznek is értéket képviselő, hosszútávú, valós segítségre törekvő szervezetek, mert vannak, és lesznek is olyan emberek, akik ezért tesznek nap, mint nap.

"A turista-önkéntesek azt gondolják, hogy segítenek, valójában gyakran csak haszontalanul lődörögnek, pusztán azért, hogy elmondhassák magukról: tettek a gyerekekért"

Azt hiszem ez volt a kedvenc mondatom :)! Nem tudom, hogy a cikk írója járt már árvaházban önkénteskedni (feltételezem nem, ha ennyire ellenzi). Lehet, hogy olvasott olyat, hogy valaki nem tudta feltalálni magát egy árvaházban, és csak "haszontalanul lődörgött" egész nap. Nem kérdőjelezem meg, hogy esetleg van ilyen is. Akivel én találkoztam az inkább rájött, hogy nem neki való, és hazament, de nem "lődörgött haszontalanul" heteket, hónapokat. Elhiszem, hogy vannak ilyen sztorik is, de úgy gondolom, aki így élte meg az ott létet az nem nagyon látta meg a lehetőségeket, hogy mit tehet nap, mint nap, és neki tényleg nem való az önkéntesség, legalábbis biztosan nem gyerekek között. Mert én nem tudom elképzelni, hogy aki azért van ott, hogy a gyerekekért tegyen az 40-50 (néha sokkal több) gyerek között ráért "haszontalanul lődörögni". Én, ha csak 4-5 gyerekkel vagyok körül véve itthon sem tudok " haszontalanul lődörögni", nemhogy olyan gyerekek között, akik a fal mellett ücsörögnek egy belső udvarban egész nap, mert senki nem foglalkozik velük. Akiknek nincsenek könyveik, vagy játékaik, amivel le tudnák magukat foglalni, nejlon zacskókból kötöznek össze maguknak labdát, és azzal kidobóznak, ha az sincs, akkor kövekkel játszanak. Na, ha hozzájuk megérkezel, mint önkéntes reggel 9-kor, akkor rohannak feléd minimum 15-en, szétölelgetnek, kb, 10x elmondják, hogy "good you come" :), és onnantól kezdve nincs megállás, "haszontalan lődörgés" aztán meg főleg. Mert beszélgetsz, játszol velük, figyelsz rájuk, sokszor tízre próbálsz egyszerre, együtt énekelsz, és táncolsz velük, még akkor is ha te hozzájuk képest nagyon béna vagy, de nem bánod, mert legalább ezen önfeledten nevetnek, és sokszor tényleg csak annyira van szükség, hogy jelen legyél, és ehhez nem kell semmilyen extra képesítés, ahogyan az anyaságra vagy apaságra sem, erre mindenki képes, ha igazán szeretné.

Találkoztam olyanokkal, akik úgy működtetnek "árvaházat", hogy egyáltalán nincs intézményesítve, egyszerűen önzetlenül befogadtak, most már 15-20 gyerekeket az utcáról. Mindketten nyomornegyedben teszik ezt, borzasztó körülmények között. Egyikük egy AIDS-es hölgy, aki Kiberában, a nyomornegyedben gondoskodik, és taníttatja a gyerekeket. Önkéntesektől kapnak időközönként különböző segítségeket vagy abban, hogy egy osztálytermet betonoznak, vagy kerítést építenek nekik, vagy a gyerekekkel való foglalkozásba segítenek be, esetleg élelmet vásárolnak nekik. Rettentő elkeserítőnek találom, ha valaki erre azt mondja, hogy nem kell nekik segíteni, sőt nem tesz jót hosszútávon. Tényleg? Az az igazság, hogy jelenleg nekik nem nagyon van hosszútáv, csak egymás utáni "rövidtávok".

A cikkre való reagálást komolyan nem magam miatt írtam meg, mert az átélt és megtapasztalt valós saját élményeimből nem vesz el ez a cikk, és nem tünteti fel más színben a kenyai hónapomat. És az sem érdekel, ha valakinek negatív véleménye van erről, lehet, szíve joga mindenkinek. ! Ezt azért írtam, mert sokan kérdeztétek a véleményemet, és azok miatt, akik esetleg gondolkodnak önkénteskedésen, és a cikk hatására letesznek róla. És azért is, mert utálom az általánosítást, és a napokban egyre több olyan személy jutott eszembe, akiket megismertem, és tudom, hogy igenis jó hatásuk volt a gyerekek életére, olyanok, akik akár több, mint egy évig minden napjukat a gyerekkel töltötték, és ha mást nem is szebbé tették a mindennapjaikat (bár ennél sokkal többet tettek). Globálisan nézve számít? Lehet nem! Jó a rendszer? Semmiképp! Az lenne a jó, ha nem kellene önkénteskedni, mert nem lenne rá szükség.

Hibás azt gondolni, hogy ha Afrikába mész megváltod a világot. Ilyen nagy álmokkal felesleges neki indulni. Azért sem éri meg, mert instagramon jól néz ki. És felkészületlenül, információ nélkül sem érdemes nekifutni.

Én őszintén azt gondolom, hogy ez nem több vagy kevesebb, mintha valaki közvetlen környezetében segít, mert nem igazán az a lényeg, hogy hol, hanem, hogy segíts, ha tudsz, és azt tőled telhetően legjobban tedd. És tudom, tudom... minek Afrikába menni, amikor itthon is van annyi nélkülöző gyerek. Ó hányszor hallottam már ezt amióta hazajöttem. Ha most ezt olvasod, ismersz, és találkozunk, ne kérdezd meg, légysziiiiiii, mert 1. nagyon uncsi már, nem te leszel az első, akinek e mélyenszántó gondolat eszébe jutott 2. neked nem mind1, hogy én kinek segítek, mire, és kire költöm, vagy kinek adom a pénzem, én sem szólok bele, hogy te ezt hogyan teszed, ha teszed. 3. szerintem, vagy lehet csak naivan feltételezem, hogy azért te is tudod, hogy nem igazán lehet Magyarországot, és Kenyát egymás mellé tenni egyelőre. 4. itthon is segítek, ha ez téged megnyugtat :). Amúgy, jelzem általában ezeket a mondatokat azoktól hallom, akik itthon sem, és máshol sem segítenek, de véleményük, és kritikájuk természetesen annál hangosabb.

Én úgy gondolom, aztán nyilván ezzel sem ért egyet rengeteg hazafi, de nem feladatunk különbséget húzni segítség, és segítség, gyerek, és gyerek, és földrajzi elhelyezkedés között. A lényeg, hogy saját lehetőségeidhez mérten tegyél másokért, mert biztosan  szükség van rá a közvetlen környezetedben is akár, de Afrikában, Ázsiában, Romániában, és természetesen itthon is bőven. És ha ezt teszed, esetleg ezután alkoss véleményt másokról, valahogy úgy, hogy az ne legyen egyoldalú, minősítő, ítélkező, és okoskodó ...de lehet, hogy még ekkor sincs rá feltétlenül szükség! Véleményem szerint ez valahogy sokkal építőbb...

Peace&Love

Hilda

Kibera, a nyomornegyed...


Már mielőtt Kenyába érkeztem hallottam Kiberáról, Afrika, és a világ legnagyobb nyomornegyedéről...

Majd miután megérkeztem Kenyába, és láttam a körülményeket az árvaházban, a környékbeli emberek életét, el is döntöttem, hogy nem megyek Kiberába. Lehet én vagyok érzékeny, de úgy éreztem, hogy nekem ez is sok, ezt is elég feldolgozni, nem tudom, és nem akarom elképzelni milyen lehet Afrika legszegényebb, és legnagyobb nyomornegyede...

Ezen kívül meg valahogy nem tetszett a gondolat, hogy "muzunguk" (fehér emberek) oda mennek, "szörnyülködni"..., valahogy ilyen "katasztrófa turizmus" érzésem volt, és a hideg rázott ennek a gondolatától is. Arra gondoltam, hogy milyen lehet az ott élő embereknek, hogy "turisták" járnak az otthonukban, és ami nekik az életük, és mindennapi realitásuk, külföldiek (akik számukra felfoghatatlanul luxus körülmények között élnek) ezt bámulják sajnálkozva. Mert nyilván fontos, hogy az emberek lássanak meghökkentően más életkörülményeket, ezáltal megvan a lehetőség, hogy változik bennük valami, és tovább látnak a saját kis "körülményeiken", de Kiberával kapcsolatban úgy voltam, hogy ha valaki azért megy, hogy valamit, bármi keveset is, de segítsem, akkor menjen, de nézelődni emberek nyomorúságát, ne! Legalábbis én biztosan nem...

Persze beleestem abba a hibába, hogy elegendő információ nélkül alakítottam ki a saját kis elképzelésemet, és véleményemet, mert ilyenkor még fogalmam sem volt, hogy a szervezetnél, ahol önkénteskedem hogyan néz ez ki. Annyit tudtam, hogy van lehetőség Kiberába menni, de én többnyire csak arra az árvaházra fókuszáltam, ahol önkénteskedtem...

Egy kis szomorú háttér valóság Kiberáról, a nyomornegyedről...

Elnevezése "kibra" szóból ered, melynek jelentése "erdő". Valószínűleg a túlzsúfoltságáról kapta a nevet.

Kibera Nairobi délnyugati részén található, a Nairobi-völgyben. A lakosság számát nagyon nehéz megbecsülni, én hallottam már azt is, hogy kevesebb, mint 1 millióan laknak ott, és azt is, hogy majdnem 2 és fél millióan. Azért ekkora a különbég a számokban, mert állítólag egyszerűen lehetetlen pontosan meghatározni a lakosság mértékét, nincs hivatalos "lakcímbejelentés". A nyomornegyed Nairobi teljes népességének több, mint 60%-át jelenti. Ilyen mennyiségű ember sehol máshol a világon nem él nyomornegyedben. Kibera ezzel Afrika, és tulajdonképpen az egész világ legnagyobb nyomornegyedévé nőtte ki magát.

Számomra meghökkentő volt olvasni, és hallani a helyiektől Kibera kialakulásának előzményeiről. Nehéz megfogalmazni a dühöt, és bár több generációs változást követően is, a "szégyent", amit tehetetlenül éreztem.

"Nairobi 1899-es alapításakor a várost leginkább a betelepülő fehér lakosság számára szerették volna fenntartani. A városban azonban rengetek afrikai munkás, alacsonyabb beosztású, szintén fekete állami alkalmazott élt. A kormányzat ki akarta szorítani őket, ezért törvényt fogadtak el: eszerint a jogosulatlanul épített kunyhók lerombolhatók, a munkanélküli afrikaiakat pedig a város elhagyására kötelezték. Nairobi határain belül az afrikaiakat a város szélére költöztették, etnikum szerint elszeparált kerültekbe, ideiglenes lakhatást és minimális szolgáltatásokat biztosítva számukra. A hivatalos álláspont a következő volt: a "beteg" afrikaiakat el kell különíteni az egészséges európaiaktól."

A nyomornegyed lakói embertelen körülmények között élik mindennapjaikat, túlzsúfoltság van mindenhol. Nincsenek rendes utcák, csak a kunyhók közötti sikátorok. Az emberek apró sár és bádog viskókban élnek. Az összetákolt kunyhók közötti átjárókat, és szűk utcákat szemét lepi el, a bűz sokszor elviselhetetlen.

Az itt élő emberek minimális százaléka rendelkezik árammal, a vízellátás is komoly probléma. Rengeteg gyerek "vízhordóként" próbál egy kis pénzt keresni.

A munkanélküliség természetesen nagyon magas, nem csak a nyomornegyedben, hanem összességében Nairobi egészét tekintve, Nyilván ez Kiberában még sokkal magasabb.

A prostitúció után a második legjobban fizető munka az emberi ürülék takarítása és összegyűjtése. Az összetákolt bodegákban nincsenek WC-k, ennek következtében egy nyilvános illemhelyre rengeteg ember jut. Ami tulajdonképpen azt jelenti, hogy óriási gödröket ásnak a földben, erre a célra. Az ürülékek összegyűjtése puszta kézzel és vödrökkel történik, ami többnyire mindig a kisfiúk feladata. Mindezt egy folyóba ürítik, ahol amúgy az emberek mosnak és fürdenek. Ezért a számunkra már csak filmekből ismert tífusz és a kolera óriási, és mindennapos veszélyt jelent.

Kibera lakosságának nagy része HIV fertőzött. Rengeteg a gyermeküket egyedül nevelő anya, ez annak is tudható be, hogy a nemi erőszak mindennapos, rengeteg lány/nő esik át erőszakon.

Kórház nincsen, pedig itt lenne rá a legnagyobb szükség. A halálozási arány nagyon magas, a gyerekek és a felnőttek körében egyaránt. Egy statisztika alapján a gyermekek 40%-a nem éli meg az 5 éves kort......

Szerencsésebb nők a középosztálybeli családoknál vállalnak munkát, ruhamosást, takarítást, bevásárlást. A férfiak faszénárusítással, kisebb üzleteléssel próbálnak egy kis pénzhez jutni. Ez azonban épphogy a túlélésükre elegendő csak.

Rengeteg fiatal menekül az alkoholizmusba és a drogfogyasztásba. Egy nagyon népszerű ital a changaa. Ez egy brutál erős, 50% feletti alkoholtartalmú ital, metanolt nagy arányban tartalmaz, ezért rendkívül veszélyes az egészségre. A másik, hatalmas probléma pedig a drogfogyasztás. A Kiberában élő fiatalok körében különösen népszerű a ragasztó szippantása, könnyen hozzáférhető, és ami természetesen a legfontosabb, hogy olcsó.

Iskola kevés van, főleg ennyi gyerekre. Nagyon sok  magán iskola,  a szülők nem tudják gyermekeik iskoláztatását fedezni, ezért a változás, és a "kitörés" lehetősége a legtöbb fiatalnak szinte elképzelhetetlen.

Az utolsó hetemen beszélgettem egy helyi sráccal, aki elég jól ismeri a nyomornegyedet, és most Ő viszi el Kiberába azokat, akik el szeretnének menni. Nem lehet egyedül menni, vagyis nagyon nem ajánlott, rajta kívül is van még egy helyi, kiberai lakos, aki kísér. Tőle tudtam meg, hogy kapcsolatban vannak egy árvaházzal/iskolával, ahol több HIV pozitív gyerkőc is van. Nagyon nehéz körülmények között élnek, így a szervezet úgy támogatja őket, hogy ha egy önkéntes el akar menni Kiberába 15 dollárt kell fizetnie, amit az árvaháznak/iskolának juttatnak el. Így legalább, ha az önkéntesek mennek, valamilyen formában rendszeresebb segítséghez tudnak jutni, legtöbbször ebből a pénzből ételt vásárolnak a gyerekeknek. Ekkor jöttem rá, hogy nekik ez is mekkora segítség, és, hogy nem kellett volna megfelelő információ nélkül elhatárolódnom ettől, és  ha van rá lehetőségem mindenképp szeretnék elmenni, és eltölteni egy napot a gyerekekkel. Szerencsére ez haza indulásom előtt 2 nappal sikerült is...

Bevallom, továbbra is szorongtam egy kicsit, hogy a Kenyai önkéntességemet tényleg a világ legnagyobb nyomornegyedével zárjam-e, és érzelmileg ez mennyire fog megviselni. Nyilván megviselt, de úgy gondolom, főleg most már több mint 1 hónap távlatából, hogy ez így van jól... talán akkor lenne gond, ha ez engem nem viselt volna meg mélységiben, hiszen látva az ott élő emberek, és gyerekek életkörülményeit számomra elképzelhetetlen, hogy ez ne forgassa fel teljesen az érzéseimet, gondolataimat, és lelki világomat, még a mai napig is.

Lehetett érezni, és látni, hogy közeledünk Kiberához, egyre nagyobb volt a tömeg, a szemét, és a szagok is egyre elviselhetetlenebbek lettek. Út közben bevásároltunk tartós élelmiszert, ezen kívül vettem még,  amiket a helyi srác javasolt, hogy szükséges.

A nyomornegyedben nagyon nehéz közlekedni, nagyon keskeny kis sikátorokon kell mászni, átugrálni folyó szennyvizeken, normál szélesebb kitaposott út szinte egyáltalán nincs, de a legnehezebb számomra mégis a szagok voltak...

Viszont, amikor megérkeztem az árvaházba, a körülmények egyáltalán nem számítottak többé, mintha  egy kis külön világba csöppentem volna a "pokol" közepén. A gyerekek, amint megérkeztem már énekeltek nekem, elénekelték a "Jambo-Hakuna Matatát", ami kint nagyon elterjedt cuki kis ének, én is nagyon megszerettem, a refrént addigra már én is tudtam :), meg a "Feliz Navidadot" ... hát ez volt az egyik legcukibb, és legkedvesebb élményem, ahogyan teli mosollyal, akcentussal, hangosan és boldogan énekeltek ezek a gyerekek. Mindenki bemutatkozott, vittem nekik lufikat, és édességet, meg tanszereket, amitől pillanatok alatt party hangulat lett :). A kenyai gyerekekhez képest is, még közvetlenebbek voltak, pillanatok alatt már az ölemben, nyakamban voltak. Őszintén csodás volt az a pár óra, amit ezekkel a gyerekekkel tölthettem.

Bár a lehető legrosszabb körülmények között éltek, a nyomornegyedben, a szemét, szennyvíz közepén. Több gyerkőc HIV pozitív, születésétől kezdve, ami azt jelenti, hogy ilyen körülmények között nem sok esélyük van egészséges életre. Mégis a légkör számomra hihetetlen, de annyira boldog volt. (Azóta is olyan sokat gondolkodom ezen, mert ez szinte bármerre jártam, igaz...)

Sokat számított, hogy az árvaház vezetője, erején felül mindent megtesz a gyerekekért. A szobák bár csak papír poszterekkel, és rajzokkal voltak díszítve, de színesek voltak, és barátságosak, a gyerekek, és ruháik bár a szemét között élnek, tiszták voltak. Lehetett látni, hogy szeretet veszi őket körül a szörnyűségek ellenére is. Itt vált számomra egyértelművé, hogy ez megvalósítható, még a legrosszabb helyen is. Abban az árvaházban, ahol én önkénteskedtem, ami szintén nagyon szegény, de mégsem nyomornegyed, a körülmények jobbak voltak, ez mégsem volt meg...

Miután a gyerekekkel játszottam, és beszélgettem, megismerkedtem a két testvérrel, akiknek az édesanyja vezeti az árvaházat, és az iskolát. Amikor tudnak nyakláncokat, és karkötőket készítenek, ezzel is próbálnak pénzt szerezni a gyerekek étkeztetéséhez. Vettem tőlük kb. 30 nyakláncot, karkötőt, legalább ez is egy kis segítség nekik. (Néhányatok már kapott belőle itthon, viseljétek boldogan! :)).

A nap végén egy kicsit körbevezettek a nyomornegyed egy részén, felmentünk a legmagasabb pontjára, ahonnan rá lehet látni a nyomornegyedre, ami tulajdonképpen már nem a nyomornegyedhez tartozik, hanem közvetlenül mellette van. Arról meséltek, hogy az az álmuk, hogy egyszer itt vegyenek telket, és itt építsenek a gyerekeknek otthont, nem a nyomornegyedben, hanem mellette...

 Ahova más soha nem költözne, nekik az az álmuk...

Mielőtt Kiberába mentünk, Shei a helyi srác azt mondta, hogy azért szeret Kiberába menni, mert nem érti hogyan lehetséges ez, de ott az emberek szinte mindig mosolyognak, és kedvesek....(Kivételt képeznek a tinédzserek, és fiatalok egy része, mert ők többnyire alkohol és ragasztó szippantás hatására teszik ezt).

Szkeptikusan fogadtam ezt a kijelentését. Nehezen képzeltem ezt el az egyik lehető "legszörnyűbb" helyről. Mindenesetre, amikor ott sétáltam, és beszélgettem az emberekkel, elkezdtem figyelni ezt... Bár nyilván a nyomornegyed egy kis részét jártam csak be, de amennyit én láttam, el kellett ismernem, hogy bár hihetetlen, de tényleg igaz... Afrika, és a világ legnagyobb nyomornegyedében, ahol a szemétből élnek az emberek, ahol kevesebb, mint 1 dollár a napi kereset, ahol a gyerekek ritkán érik el a tinédzser kort, ahol a betegségek mindennaposak, és a bűz elviselhetetlen... az emberek mosolyognak...

Még mindig nem értem, hogyan lehetséges ez... egy biztos, nagyon hálás vagyok, hogy végül eljutottam Kiberába, és találkozhattam ezekkel a csoda gyerkőcökkel, az éneklésük még mindig itt cseng a fülemben... 

Remélem majd egyszer teljesül az álmuk, és nem a nyomornegyedben élnek, hanem "csak" ...mellette... 

Glad-ways...(Boldog utak)


Amíg Kenyában voltam megismertem, minden túlzás nélkül néhány fantasztikus embert, akiknek az önfeláldozása, szeretete, és kitartása olyan hatással volt rám, hogy úgy érzem muszáj írnom róluk. Azért, hogy Ti is, legalább ilyen módom megismerjétek őket, és a történetüket. Ezáltal nem csak tőlünk több ezer kilométerre jutnak el szavaiknak, és leginkább tetteiknek az ereje, hanem talán egy kicsikét hozzánk is...persze, ha engedjük....

Ez a bejegyzés Maryről szól...

Maryt úgy ismertem meg, hogy általában csütörtökönként minden önkéntes egy helyen szokott segíteni. Ezáltal nagyobb, és komplexebb munkákat el tudtunk végezni közösen. Az első két csütörtökön egy iskolában osztálytermet betonoztunk, itt találkoztam Maryvel, és a gyerkőceivel. Ezt követően az AIDS világnapon, a tesztelésekben, és a tanácsadásban segédkeztünk, végül pedig abban az árvaházban, ahol önkénteskedtem takarítottunk, fertőtlenítettünk, és a támogatásoknak köszönhetően megvásárolt matracokkal, és ágyneműkkel tettük szebbé a gyerekek szobáit.

A betonozásra azért volt szükség, mert az iskolában folyamatosan beáznak a termek, és a gyerekek sárban, és vízben kénytelenek tanulni... A betonozással legalább a sárra találtunk megoldást. Bevallom, előtte még soha nem betonoztam, ezért kicsit izgultam a feladat miatt, de úgy voltam vele, hogy valami hasznom azért mégiscsak lesz.

El kellett telnie egy kis időnek amúgy, amíg a fejemben helyre tettem a képet például egy iskoláról, és tanteremről. Nyilván tudtam, hogy Kenyában vagyok, ezen belül is a leginkább nélkülöző részén Nairobinak, de amikor megérkeztünk rájöttem, hogy a kép, ami eddig egy iskoláról élt bennem az még csak meg sem közelíti az itteni realitást. És, hogy amit az árvaházban láttam, és tapasztaltam, -ami nekem bőven sokkoló volt, mint körülmény-, annál van rosszabb... később kiderült, hogy még sokkal rosszabb is...

Már az odavezető úton nagyon szomorú volt látni az állapotokat, és körülményeket, ahogyan élnek az emberek. Többnyire a "házak" hullámpala darabkákból vannak összebarikádozva, a gyerekek mezítláb az utcán szaladgálnak, szemét mindenhol...

Az iskolát, vagyis a "Gladways Centert", ahogyan Mary hívja hasonlóan kell elképzelni, szintén vaslemezből, és hullámpala darabokból vannak az osztálytermek összeütve, a tantermek háta mögött pedig 3 összetákolt szobában alszanak a gyerekek Maryvel.

Mary jelenleg 17 gyereket fogadott be az utcáról különböző okok miatt, több gyerek árva, jó néhányuk pedig családi erőszak következtében kerültek Maryhez. A gyerekek száma folyamatosan változik, hiszen a környéken, ha találnak egy gyereket az utcán, vagy tudnak róla, hogy veszélyes körülmények között él, hívják Maryt, aki eddig egy gyerekre se mondott nemet.

Maryből árad a kedvesség, mosoly, és szeretet. És minden segítségért elképesztően hálás volt. Sok minden más mellett arról mesélt, hogy a "Gladways"("Boldog utak) elnevezést azért választotta, mert szeretne egy boldog környezetet, és otthont teremteni az összes gyereknek. Nem kérdés számomra, hogy a körülményeik ellenére ez sikerült neki. Bár Ők is sokan matrac nélkül aludtak, 6-7-en egy kis összetákolt szobában, és alapvető megélhetési szükségleteik hiányoztak, mégis az összes gyerek arcán látszott a boldogság, felszabadultak voltak, és mindig mosolyogtak. Amikor nem volt feladatuk énekeltek, és táncoltak (bár ezt szinte az összes kenyai gyerkőcről elmondhatnám). A nagyobbak arról meséltek, hogy mennyire hálásak Marynek.

"Gladways"-be Mary "saját" gyerkőcein kívül 170 gyerek jár tanulni, a környékről, ami hihetetlen szám, ha azokat a kis összetákolt osztálytermeket nézem, és mégis úgy tűnik, hogy a "tenni akarás" mindent áthidal...Hiszen a környékbeli gyerekeknek ez az egyetlen esélyük, hogy tudáshoz, és oktatáshoz jussanak.

A képek lehet nem adják át, de a betonozás kőkemény meló volt... Másnap alig tudtam lehajolni, annyira fájt a derekam...

Cementet meg 1-2 szerszámot vettünk az úton, mert semmi nem volt ott, amit használni tudtunk volna. Mivel sok gödör, és lyuk volt a talajon,  először földet összekevertünk cementtel és vízzel, és ezzel a "sár" állaggal betömködtük a lyukakat, majd egy beton réteggel beborítottuk. Először egy fadarabbal akartuk elegyengetni, de sajnos belekerültek apró kavicsok is az anyagba, így lehetetlen volt elsimítani. Egy idő után feladtam, és a saját kezemmel próbáltam a betonozni, ami amúgy sokkal hatékonyabbnak bizonyult,  később mindenki így folytatta. Kicsit aggódtam, hogy milyen minőség lesz ez, de Mary nagyon hálás volt, és a következő csütörtökön, amikor visszamentünk folytatni még másik 2 tanterem betonozását is, azt tapasztaltam, hogy bár továbbra is beáznak a termek, de azokban a termekben, amit megcsináltunk már nincs sár. Kint létem alatt egy dolgot biztosan megtanultam, hogy az apró lépések, és eredmények is milyen sokat számítanak...

Amikor láttam a "Gladways" gyerekek körülményeit, és beszélgettem Maryvel eldöntöttem, hogy valahogy nekik is segíteni szeretnék. Megkérdeztem, hogy mire lenne leginkább szüksége, és azt mondta, hogy nagyon örülne matracoknak. Úgy látszik ez a matrac kérdés bárhova mentem kardinális probléma volt. Így nekik is vittünk matracokat, takarókat, ágyneműket. Ezen kívül cipőket is a gyerekeknek, és az orvos megvizsgálta Mary gyerkőceit is. Nagyon jó hír volt, hogy sokkal jobb állapotban voltak, mint a gyerkőcök abban az árvaházban, ahol én önkénteskedtem.

Amikor elvittük nekik a matracokat/cipőket, Mary sírt a meghatottságtól, és hát persze, én meg azon hatódtam meg, ahogyan Ő reagált...Már osztottuk volna ki a cipőket a gyerekeknek, de egyszer csak megállított minket, és megkért, hogy had imádkozzon... és a cipők felett könnyek között hálát adott mindenért, és a gyerekekért... Azt hiszem az ilyen, és ehhez hasonló pillanatok azok, amit sohasem felejtek majd el, ahogyan Maryt sem...és ahogyan szereti ezeket a gyerekeket...

Kaptam egy karácsonyi videót, amiben Mary együtt énekel, és táncol a gyerekekkel... A videót látva még inkább azt gondolom, hogy nem is találhatott volna jobb nevet a "Gladways"-nél... Ő valóban megtalálta azokat az "utakat", amivel "Gladways"-t  bolodoggá tudja tenni... 

Ps. A kínai önkéntes társam csinált egy kis videót az egyik napról, ha érdekel titeket kukkantsátok meg.

https://www.youtube.com/watch?v=rUEwYK5XbBs

Öröm a szükségben... 



Már nagyon vártam ezt a bejegyzést, mert ez rólatok szól, és arról a sok segítségről, amit nektek köszönhetően sikerült véghez vinni.

Már pár napja itthon vagyok, és megmondom őszintén nehezebb volt hazajönni, és itthon lenni, mint gondoltam, pedig tudtam, hogy nem lesz könnyű...Otthagyni a gyerekeket, miközben kérik, hogy maradjak, vagy hozzam magammal őket, az egyik legnehezebb, és legfájdalmasabb pillanat volt eddig életem során...

Viszont sokat segít, amikor arra gondolok, hogy milyen szintű szeretetet, összefogást, és támogatást tapasztalhattam meg az elmúlt időszakban nektek köszönhetően. Sokan tudjátok, hogy már Kenyába érkezésem előtt próbáltam támogatást gyűjteni a gyerkőcöknek, és teljesen odáig voltam a boldogságtól, hogy több, mint 800 ezer forintot sikerült összegyűjteni, gardróbvásárral, futással, és különböző felajánlásoknak köszönhetően. Ez a kint létem alatt több, mint 1 millió forintra emelkedett, amit mai napig alig akarok elhinni.

Míg kint voltam néhány helyre az árvaházamon kívül sikerült eljutnom. Két másik árvaházat meglátogattam, elmentem Kiberába, a nyomornegyedbe, és a maszáj faluba. Ekkor szembesültem igazán, hogy milyenek a gyerekek (és felnőttek) körülményei. Arcon vágott a valóság, hogy igazából minden téren nélkülöznek, és nehéz választani, hogy hol, és mi a "legfontosabb" segítség, hiszen az alapvető normál, egészséges élethez szükséges alapfeltételekkel nem rendelkeztek.

Aztán elkezdtem gondolkodni, osztani-szorozni, kérdezni, figyelni, segítséget kérni, hogy mi a legmegfelelőbb módja a segítségnyújtásnak, és hogyan tudnám leginkább felhasználni a rendelkezésemre álló támogatási összeget. Ezekről szeretnék nektek beszámolni most:

Természetesen az első pillanattól kezdve az én árvaházas gyerkőceim voltak a fókuszban, hiszen minden nap velük töltöttem 8 órát, és már az első naptól kezdve egy nagyon szoros kötődés alakult ki közöttünk. Így nekik akartam segíteni első sorban, és ezért volt extrém nehéz látni, a körülményeiket...

Hogy vasrácson alszanak 3-4-5-en...

Hogy koszosak, büdösek a ruháik...

Hogy sokan felemás cipőkben, és mezítláb járnak...

Hogy minden nap, kivétel nélkül rizst és babot esznek...

Hogy jéghideg vízzel zuhanyoznak, és meztelenül vacogva állnak, amíg megszáradnak, mert nincs törölközőjük, majd ugyanazt a koszos büdös ruhát kénytelenek felvenni, mert nincs más...(nem csoda, hogy mindig köhögnek)

Hogy sokan betegek, és kiütésesek...

Hogy a legalapvetőbb gyógyszerekkel sem rendelkeznek...

Hogy nincs mivel játszaniuk, botokból, és zacskókból csinálnak maguknak játékot, és labdát.

Tudom, hogy nem könnyű ezeket olvasni, és már sokatoktól hallottam, hogy nagyon nehéz olvasni a blogomat, sokszor nem is tudjátok végig olvasni...Sajnos ez a realitás, és én örülnék a legjobban, ha nem kellene ezeket írnom... Ezeket csak azért írom le, most is, hogy érzékeltessem, hogy milyen nagy szükség volt a segítségetekre...

Izzo, a kinti szervezet mozgató rugója, nagyon sokat segített, hogy fizikailag is megvalósuljon a segítségnyújtás. Egy fantasztikus ember, és rengeteget tesz az ott élő emberekért, gyerekekért... A saját hazában mindig van pluszban valaki, akit befogad.  Tehát Ő segített, hogy megtaláljam a legjobb helyeket, gyárakba mentünk közösen (matrac gyár, cipő gyár, stb.) így rengeteget tudtam spórolni a költségeket.

A gyerekeknek megvettem a matracokat, ágyneműket, takarókat. Így most már egy gyerkőc sem alszik többet vasrácson.  Néhány önkéntessel egy nap leforgása alatt kitakarítottuk, lefertőtlenítettük a gyerekek szobáit (ami borzasztó állapotban volt), mindenkinek megcsináltuk az új, tiszta ágyát. Óriási a különbség az "előtte" és "utána" állapotok között.

A Bata cipőgyárban vettünk minden gyerkőcnek új cipőt, amivel tudnak iskolába is menni. Nem volt egyszerű folyamat, mert nem tudták a gyerekek cipő méreteit, így azt találtuk ki, hogy minden gyerkőcnek körbe rajzoljuk a lábát, a cipőgyárban, pedig hozzámértük a cipőket a rajzokhoz. Egy másik árvaházba is vettem a gyerekeknek cipőket, így összesen kb. 60 cipőt vettünk, de csak 3 cipőt kellett cserélni méret probléma miatt, ami szerintem nagyon jó arány, főleg a módszert tekintve :).

Sógornőm segítségével itthonról tudtam vinni új pólókat, és tanszereket a gyerekeknek, nagyon örültek neki. -Ezúton is köszönöm neked Edina!

Amit még nagyon fontosnak tartottam, és mindenképp meg akartam valósítani az az, hogy orvos vizsgálja meg a gyerekeket, és kapják meg a megfelelő kezeléseket, gyógyszereket. Sikerült 2 orvost találni, és fizetni, akik kijöttek abba az árvaházba, ahol én önkénteskedtem, majd a másik árvaházba is eljöttek. Így megvizsgáltak 60 gyereket, és személyre szólóan mindenkinek megírták a kezelési útmutatóját. Az én gyerkőceim mindegyike igényelt valamilyen gyógyszeres kezelést köhögésre, fülgyulladásra. Ezen kívül néhány gyerkőcöt el kell vinni a kórházba részletesebb kivizsgálásra, néhányukat pedig oltásra kell bevinni. Egy kisfiúnak, Denisnek egy kinövés van a hasán, Őt azt mondták az orvosok, hogy minél előbb meg kell műteni. Egy kisfiúnak a másik árvaházból pedig hályog van a szemén, Őt egy szemészeti klinikára vittük el, hogy megkapja a megfelelő kezelést a szemére.

Ott létem alatt folyamatosan vettem még játékokat, kártyákat, színezőket, ceruzákat, filceket, lufikat, kreatív/kézműves dolgokat, stb, amiért oda voltak a gyerekek. Ezen kívül könyveket még, és persze az édesség sem hiányozhatott. Nem tudom elmondani, hogy egy lufi vagy nyalóka mennyire boldoggá tudta tenni ezeket a gyerekeket. Folyamatosan hálálkodtak, megállás nélkül mondogatták, hogy: " Thank you, God bless you, We love you"....

Voltam Kiberában, a nyomornegyedben, ahol 16 gyerkőc lakik egy csodálatos hölggyel,Ő  gondozza, szereti, és tanítja őket. (Róluk szeretnék még mesélni) Itt nagyon sokszor az a realitás, hogy nincs mit enni adni a gyerekeknek, így oda tartós élelmiszert vittem. Ezen kívül csinálnak gyöngyből ékszereket, amit eladnak, és szintén a gyerekek étkeztetését próbáljak megoldani belőle, így megvettem emennyit csak tudtam, azt hiszem több, mint 30 darabot. 

Egy másik iskolába 1 hónapnyi zabkását sikerült finanszírozni a gyerekek étkeztetéséhez. 

Ezeken kívül pedig a fennmaradó összeggel a maszáj faluban lévő gyerekeket, kislányokat, és nőket segítettem. Épül egy kinti zuhany féleség homokkal teli petpalackokból, ahol lehetőség lesz a lányoknak, nőknek zuhanyozni tiszta vízzel, mert a patak, amiben fürödnek, tele van fertőzéssel, és parazitákkal. Ráadásul a szabadban, a kinti fürdéssel folyamatosan ki vannak téve az erőszaknak. Így biztonságos közegben tudnak majd tisztálkodni.

Az árvaházba kérdeztem a gyerekeket, hogy hogyan szokták ünnepelni a karácsonyt. Nem nagyon értették a kérdést, azt válaszolták rá, hogy Jézus születését ünneplik. Aztán kiderült számomra, hogy sehogyan sem ünneplik, nem különbözik a többi napjuktól, sosem kapnak karácsonyi ajándékot, és valószínűleg ugyanúgy babot és rizst esznek majd...

Bevásároltam a gyerekeknek, és utolsó éjszakámon elkészítettem 40 karácsonyi csomagot, így idén minden gyerek kapni fog karácsonyi ajándékot...Ígértek videót, amikor odaadják, már alig várom, hogy lássam a gyerekek arcát.

Ez a blog bejegyzés csupán egy részét fejezi ki annak a hálának, amit érzek mindazért, amit rajtatok keresztül kaphattak a gyerekek.

Mindaz, amit közösen véghez tudtunk vinni, globálisan nézve  nyilván csak egy csepp a tengerben. Nem oldja meg a nélkülöző, és szenvedő gyerekek életét, és körülményeit. Úgy gondolom ez nem is a mi kezünkben van. De mégis ha a fotókat nézitek, remélem kicsit átélitek a segítségeteknek a jelentőségét... És úgy örültem volna, ha Ti is ott vagytok, és láthatjátok azt, amit én láttam a gyerekek arcán, amikor az új ágyukra várakoztak, vagy az új cipőjüket vették fel, vagy amikor megköszönték nekem, hogy szeretve vannak...

Egyelőre nem igazán tudok hangolódni itthon a karácsonyra, vegyes érzéseim vannak, és a gondolataim többnyire még a gyerekek körül forognak... De tudom azt, hogy talán ez a karácsony nekik kicsit boldogabb lesz, és ezért számomra új jelentőséget nyert az idei ünnep.

Remélem a gyerekek öröme, és mosolya egy kicsit áthatja a Ti karácsonyotokat is...

Mindenkinek békés, valódi tartalmakkal teli ünnepeket kívánok!

Hilda

A hagyomány, ami rémálom...


Egy ideje már szerettem volna írni erről a témáról, és ezzel kapcsolatban az élményeimről... de, valahogy eddig érlelődött bennem.

Van egy 11 éves tündéri, kedves, okos kislány, legyen a neve Evelyn (a nevét direkt megváltoztattam)...Amikor először találkoztam vele, nagyon zárkózott, és félénk volt. Angolul nem nagyon tudott, így eleinte nehéz volt megtalálni vele a közös hangot, a mosolyon kívül. Ettől függetlenül az első pillanattól kezdve megfogott benne valami... 11 éves kora ellenére olyan érzéseket, és vonásokat láttam az arcán, amit sok felnőttnél sem. Bár mosolygott, de a mosolyon túl mindig ott volt a szemében egy fajta komolyság, és szomorúság. Meg akartam jobban ismerni, Őt, és a történetét...

Az első pár napban többnyire csak a "How are you?"- "I am fine!" szintű kommunikációig jutottunk. Majd egyre jobban feloldódott... Most tapasztaltam meg igazán annak a mondásnak az igazságát, hogy "Két ember közt a legrövidebb út egy mosoly". Mindig mosolygott, és néhány nap múlva már egész jól megértettük egymást. Hihetetlen gyorsan ragadt rá az angol is. Ha nagyon nem boldogultam, akkor pedig kértem segítséget, hogy fordítsanak neki szuahélire.

Este, miután végeztem az árvaházban, akkor közösen játszottunk, hétvégén pedig eljött velünk a városba, először látott liftet, úgyhogy egy csomót lifteztünk, mert annyira élvezte.  Hihetetlen cuki volt. :)

Az elején nem tudtam, hogy mit keres egy 11 éves masszáj kislány a törzsétől, és falujától távol a városban, főleg velünk "muzungukkal".  Nem volt egyértelmű a mögöttes sztori, de éreztem, hogy valami komolyabb oka van. Aztán egy idő után kiderült, hogy a szervezet vezetője elhozta, igazából "kimentette" 1 hónapra, mert most van a női körülmetélésnek a szertartási időszaka.

Kenyában, erről a témáról az árvaházban hallottam először. Arra lettem csak figyelmes, hogy a gyerekek egy teremben gyakorolnak valamilyen verset közösen. Be is mentem, hogy meghallgassam őket, olyan kis ügyesek voltak. Elején nem raktam össze, hogy miről is szól pontosan, de ahogy egyre figyelmesebben hallgattam a szavakat, akkor értettem meg, és döbbentem le, hogy ezek a gyerekek már 6-7-8 évesen a "FMG"-ről (Female Genital Mutilation) szavalnak. Ami konkrétan a női nemi szerv külső részeinek részleges vagy teljes eltávolítását jelenti.

Több mint 125 millió olyan nő él Afrika és a Közép-Kelet 29 országában, akiken végrehajtották a csonkítást. Kenyában nagyon sok törzsben mai napig gyakorolják ezt a brutális szokást, bár van törekvés ellene, mégis a maszáj kislányok 95%-a 11-14 éves korában átesik ezen a szörnyűségen, majd ezután többnyire idős férfiakhoz kényszerítik őket feleségül. A genitális csonkítás gyakorlatát társadalmi nyomás tartja fenn. Azt mondják a törzsben, hogy ahogyan a fiúk is átesnek a körülmetélési szertartáson, úgy a lányoknak is muszáj. (Bár a kettőt össze sem lehet hasonlítani egymással). Ezzel magyarázzák a nővé válás, és házasság szükségességét, ami teljesen szürreális. Viszont a kislányok úgy nőnek fel, hogy azt hallják, hogy egy nő csak akkor értékes, ha átesik a csonkításon, csak akkor lehetnek feleségek, ergó értékesek. Az a nő pedig, akit nem adnak férjhez, és nem szül gyerekeket teljesen értéktelen, sőt a törzs tagjai kiközösítik, megalázzák, sokszor megbüntetik őket, azaz fizikailag bántalmazva vannak. Ezért a lányok nagy része önkéntesen vállalja a genitális csonkítást, mert úgy érzik, hogy ez az egyetlen esélye annak, hogy számítsanak, és értékeljék őket. Ami hihetetlenül szomorú....

A közösség asszonyai végzik a "műtétet", az anya is jelen van, így győződnek meg arról, hogy a lány még szűz, ami a feltétele a férjhez adásnak.

A WHO az alábbiak szerint fogalmaz:

"A nők genitális megcsonkítását szándékoltan azért hajtják végre, hogy ellehetetlenítsék a nő számára a szexuális élvezetet, ne legyen kedve, vágya tiltott szexuális együttlétre a férjén kívül más férfival (illetve, ha csupán "pecsétet" kapott, tartania kelljen attól, hogy kiderül). Benne van az a kulturális ideál, elképzelés, hogy a nőnek "tisztának" és "szépnek" kell lennie, és akkor válik azzá, ha eltávolítják nemi szervének "férfias" és "tisztátalan" részeit. Bár vallási előírások nincsenek arra, hogy ezt el kell végezni, a közösség úgy hiszi, a vallás támogatja ezt a gyakorlatot. A vallási vezetők viszonyulása különböző: van, aki ellenzi, más támogatja, sokan pedig úgy vélik, a vallás szempontjából ennek a kérdésnek nincs jelentősége. A nők genitális csonkításának szószólói gyakran érvelnek úgy, hogy ez a gyakorlat záloga a közösség fennmaradásának."

A csonkítást többféleképpen végzik:

  • A klitorisz kivágása részben vagy egészében - igen ritka, hogy "csupán" a csiklót körülvevő bőrt metszik le.
  • A klitorisz kivágása részben vagy egészében, továbbá a vaginát körülvevő kisajkak eltávolítása (esetenként a nagyajkakkal együtt)
  • Infibuláció: a hüvelybemenet "plombálása", szűkítése, a kis- és nagyajkak átalakításával, bevarrásával, csaknem mindig együtt jár a klitorisz kimetszésével

A csonkítás szándékosan, nem egészségügyi indokkal okoz súlyos kárt a női nemi szervek működésében. Továbbá a beavatkozásnak semmilyen kedvező egészségügyi hatása nincsen. Súlyos és gyakori következménye lehet: erős vérzés (elvérzés), fertőzés, vizelési problémák, a későbbiekben ciszták képződése, meddőség, terhességi és szülési komplikációk, az újszülött elhalálozás fokozott kockázata.

Mivel a csonkítást egy késsel végzik, egymás után, egy szertartás keretei között, ezért nagyon sok esetben súlyos fertőzést kapnak, és nem egyszer ebbe bele is haltak a kislányok. A metszést követően akáctüskékkel lyukakat ejtenek, hogy össze tudják varrni őket.

Több kezdeményezés elindult annak érdekében, hogy ezt a rémálmot megszüntessék, és más módot találjanak a hagyományok tartására, azonban ez még nagyon kezdetleges. A maszáj faluban lévő rescue center azoknak a kislányoknak nyújt menedéket, akik megszöktek a csonkítás elől, ezáltal a törzsük kirekesztette, és elítélte őket. Ezen kívül az önkéntesek próbálnak az anyukákkal beszélni, hogy a kislányoknak ne kelljen ezen átesni. Sajnos nem lehet rájuk kényszeríteni, hogy hagyják abba egyik napról a másikra, mert így maguk ellen fordítanák az egész közösséget. Elsősorban úgy próbálnak hatni a törzsre, hogy hangsúlyozzák a tanulás fontosságát, arra bíztatva őket, hogy emiatt tolják ki a szertartást, és házasságkötést. Bíznak abban, hogy később esetleg, amikor a lányok már idősebbek, és nem 11-14 évesek, szervezet segítségével nagyobb esélye van, hogy ellenálljanak.

Otthon is hallani ilyenről, és ehhez hasonló borzalmakról... én is hallottam róla, tudtam hogy létezik ilyen, már akkor beleborzongtam, de mégis olyan hihetetlennek, és távolinak éreztem. Azonban most, amikor tudom, hogy Kenyában ez"mindennapos", és több tucat lánnyal találkoztam, aki átesett ezen, vagy át fog esni rajta hamarosan, teljesen más megvilágításba helyezi a témát. És fontosnak tartom, hogy erről tudjunk, hogy valahol kislányok ezrei mennek ezen keresztük. 11-14 éves kislányoknak tanulniuk, és játszaniuk kellene, de ezek a kislányok már ennyi idősen megélik a poklok poklát.  Most látom, és értettem meg igazán, hogy mennyire fontos az, hogy ezeknek a kislányoknak legyen alternatívája, hogy ha az otthonukból ki is rekesztik őket, legyen egy hely ahova mehetnek, ahol segítséget, és támogatást kapnak. Legfőképp megerősítést, hogy jól döntöttek. Ezért tartom hihetetlenül fontosnak, és óriási segítségnek, amit a rescue centerben tesznek ezekért a lányokért. Ha csak 1 lánnyal kevesebb esik át ezen a borzalman, már akkor valamivel szebb, és reményteljesebb a holnap.... 

Evelynt hazavittük a falujába... Az 5 órás úton alig szólalt meg, csak nézett ki az ablakon, és hullottak a könnyei a kocsiban...Sosem felejtem el, amikor elbúcsúzott...

Idén megúszta a genitális csonkítást, mert nem volt ott abban az időszakban, azonban összeszorul a gyomrom, ha arra gondolok, hogy mi lesz vele jövőre, a szertartási hónapokban...

 Köszönöm, hogy megismerhettelek! A legbátrabb, és legcsodálatosabb kislány vagy, akivel találkoztam...

Maszáj földön... 

 Néhány napot maszáj földön/törzsben tölthettem, ami több szempontból is felejthetetlen élmény volt.

Kenyában összesen 43 törzs van, köztük a maszájok a legmeghatározóbbak, évszázadok óta tartják hagyományaikat, mely számomra sok pozitívumot, és negatívumot is hordoz magában.

Egy kietlen földön, a semmi közepén, szorosan együtt élnek egymással, és az élővilággal. A maszáj föld bár nagyon szegény, varázslatos. Januártól kezdődik a nagy szárazság, ekkor a víz szerzés komoly problémát jelent. 

Maga a kultúra, az emberek, a gyerekek, és az állatvilág csodaszép. Nem kell messzire menni, hogy egy zsiráf, zebra, elefánt szembe jöjjön veled. Egy úgynevezett "mannyatában" alszanak, ami gallyakkal, és sár helyett tehénürülékkel készült kis vályogház. Éjszaka hiénák sikítozását is lehet hallani, bár engem  jobban lefoglalt az, hogy azon aggódjak, hogy ugye nem látogat meg egy oroszlán vagy egyéb kedves kis ragadozó. :) A falubeliek azt mondják, hogy csak az elefánttól félnek, az elefánt ölt meg a legtöbb embert a törzsükből. Sosem gondoltam volna, most már teljesen máshogy nézek, az általam cukinak vélt elefántokra.

Már az önkénteskedésem elején megismertem egy maszáj srácot, aki az elejétől kezdve segített nekünk önkénteseknek Kikuyuban.  Így az Ő maszáj falujával, és családjával ismerkedhettünk meg. 

Amikor először találkoztam egy maszáj kissráccal nem értettem, hogy miért hajtja le a fejét, és tolja felém. Aztán felvilágosítottak, hogy az a szokás, hogy amíg a fiú nincs körülmetélve, úgy szabad csak köszönteni, hogy a fejét érinted meg. Aztán amíg nincs felesége a vállát, majd ha már felesége is van, akkor foghatsz csak kezet vele.

Az is érdekesség, hogy a maszáj fiúknak körülmetélésük után kihúzzák az alsó két fogukat középen. Amikor a maszáj ismerősömet kérdeztem, hogy ezt miért csinálják azt mondta, hogy ha esetleg a városba mennek, egyértelmű legyen, hogy milyen törzshöz tartoznak.  Ezt talán egyszerűbben is meg lehetett volna oldani :)

Körbevezettek a faluban, eltáncolták a törzsi szertartási táncot, felöltöztettek a szertartási ruhájukba, megtanítottak tüzet csiholni valamilyen különleges fával, és behívtak az otthonukba, a kis mannyatájukba...

Igaz a "muzunguknak"/fehér embernek mindent el akarnak adni, ami egy idő után igencsak kezd terhes lenni. Viszont, ha veszel valamit, ebben a faluban szétosztják egymás között, vagy ételt vesznek belőle mindannyiuknak.

Rengeteg gyerek van, és még szegényebb, és nehezebb körülmények között élnek, mint a gyerekek az árvaházban, ami igazán meghökkentő. Arcukon legyek vannak, folyamatosan, alig hessegettem el őket, pár másodperc múlva újra rájuk szállnak. 

A mannyatákban, ami kb. néhány nényzetméteres terület minimum 2 felnőtt, és 3-5 gyerek lakik, ezen kívül fenntartanak egy sarkot vendég "szobának". Vak sötét van, nincs rajta ablak a malária szúnyogok miatt. Bent főznek, ezért a füsttől nem lehet látni, és levegőt venni. Amikor megkérdeztem, hogy miért bent főznek, ahol nincs ablak, szellőzés, fény és tér, csak annyit válaszoltak, hogy a "maszájok több száz év óta, mindig bent főztek, és nem kint". Gondolom, ezzel nem lehet vitatkozni, még akkor sem, ha teljesen logikátlan :).

A maszáj törzs többnejűségen alapszik. A férfiaknak annyi feleségük lehet, amennyi marhával fizetni tudnak. Egy feleség 10 marhába kerül, kivéve, ha a szertartási táncon magasra tudnak ugrani, mert akkor csak 5 marhát kell fizetniük. (Nem kommentálnám!)

A faluban, ahol voltam mindenkinek ugyanaz a nagyapja, neki 10 felesége volt. Amikor megkérdeztem a maszáj srácot, hogy hány gyereke volt a nagypapájának, azt mondta, hogy kb 35 fiú, a lányokat nem tudja, mert nem számolják. (Na, ezt sem kommentálnám!) Minden lánynak el kell mennie egy másik faluba, és más faluból hoznak lányokat, értelem szerűen mert mindenki mindenkinek a testvére, így kerülik el a vérfertőzést.

Maszájoknál igen magas az AIDS érintettség, ennek az az oka, hogy maszáj szokás szerint a férfi nem csak a hajlékát ossza meg, hanem a feleségét is. Ha a nő megcsalja a férjét, nyilvánosan brutális módon megverik, viszont ha a férfi csalja meg a feleségét, ha a másik nőnek nincs férje, semmi nem történik, sőt, teljesen normális, ha esetleg van férje, akkor 1 tehenet kell fizetnie kárpótlásul a férjnek. Saját, számomra sokszor felfoghatatlan törvényeik vannak.

Nehéz fizikai munkátvégeznek nők, és a gyerekek végeznek. A nők feladata a mannyata építés, teljesen egyedül, és minden más. A kislányoknak kell gondoskodni a vízről. Néha 20 kilómétereket gyalogolnak a tűző napon, két nehéz hordót cipelnek maguk mellett, egyet pedig maguk előtt rúgnak. A kisfiúknak az állatokról kell gondoskodni, egész nap legeltetik őket, szintén a tűző napon. Arra a kérdésre, hogy a férfiak mit csinálnak egész nap, azt a választ kaptam, hogy pihennek, meg hát, ha esetleg jön egy oroszlán, nekik kell megvédeni a törzset. A további kérdésemet arra vonatkozóan, hogy az oroszlánra várás közben, esetleg nem tudnak-e besegíteni a nőknek/gyerekeknek nem igazán értették, én meg inkább elengedtem a dolgot, nem akartam tiszteletlen lenni, és valószínűleg ezeket a kulturális különbségeket amúgy sem érthetem meg. 

A nők sorsa ezen kívül is nagyon elkeserítő, rengeteg bántalmazott, megerőszakolt, megcsonkított, házasságra kényszerített kislány van, akiknek nem volt hova mennie. Most már hála Istennek van egy "rescue center/menekült centrum", azoknak a lányoknak, akik elmenekültek otthonról. A  legbátrabb kis, és nagylányok!! 

A szervezet, akinél önkénteskedem, igazából a szervezetet egy kenyai férfi, Izzo vezeti, aki rengeteget segít a maszáj embereknek. Jó pár éve eldöntötte, hogy szeretne segíteni, nőknek/gyerekeknek, a környező embereknek. Hosszú távú segítségben gondolkozott, pár önkéntes hitt benne, és azóta is hisz abban, amit csinál, így jöhetett létre az a szervezet, amin keresztül én is önkénteskedek. 

Nem volt iskola ezen a részén a maszájföldnek... Izzo mindig egy fa körül talált 70-80 gyereket, és egy tanítót, aki minden nap tanította őket. Majd elhatározta, hogy ezeknek a gyerekeknek iskola kell. Azóta megépült ez a kis csodás iskola, amiből árad a boldogság.

A maszájok mostanra talán kezdik elfogadni az oktatás fontosságát, ami tulajdonképpen annyit jelent, hogy elengedik a gyerekeket iskolába, ha elvégezték a feladataikat, mert az a prioritás. Mivel több gyerek este 10-re fejezi be a munkát, az óráik sokszor este 11  után kezdődnek.

A gyerekek nagyon le vannak maradva a tanulmányokkal, többen 16 évesen még csak második osztályba járnak. A tanító sem végzett felsőoktatásban, de legjobb tudása szerint, alázattal, és türelemmel tanítja a gyerekeket.

Szerencsére páran felismerték, hogy az egyetlen hosszú távú megoldás, az oktatás, ami változást hozhat az emberek életében, és kultúrájukban. Azóta  támogatások segítségével épül egy másik iskola is a maszáj faluban, mert rengeteg a gyerek.

Bár csak néhány napot töltöttem itt, sosem felejtem el ezt a helyet...a mosolygó gyerekek arcát, és ölelését, a szégyenlős lányok tekintetét, és kedves mosolyát, az asszonyok komoly, és szomorú pillantásait...

Lehet, hogy ez sok időbe telik..., DE remélem a jövőben nagyon sok gyerek iskolába fog járni, és nem csak éjszaka. Remélem, nem kell órákat vizet cipelniük a kislányoknak a tűző napon, mert a víz elérhető lesz mindenki számára. Remélem, egyszer eljön az az idő, amikor a lányokat is számolják. Remélem, egyszer a kislányokat hagyják gyereknek lenni, és nem idős férfiakhoz kényszerítik őket, elvéve a gyerekkorukat, olyan sebeket ejtve, amit sosem dolgoznak fel. Remélem, eljön az idő, amikor a nőket tisztelik, nem tárgyiasítják, és bántalmazzák őket. Remélem, egyszer a férfiak felismerik, hogy a feleségeik nem tehenek számában mérhetőek. Remélem egyszer fontosabb lesz az egyén, az ember, mint a hagyományok, és kultúra tartása... Remélem...Addig viszont rengeteg tennivaló van még...és csodálattal állok mindazok előtt, akik miden nap ezért tesznek.

AIDS, nem csak december 1-én...


Szombaton, december 1-én volt az AIDS nemzetközi világnapja. Ebből adódóan Kikuyu-ban, ahol lakunk próbáltuk néhány önkéntessel, és helyiek segítségével felhívni a figyelmet arra, hogy mennyire fontos, hogy teszteljék magukat az emberek, és tisztában legyenek a státuszukkal.Mindenki kapott piros szalag kitűzőt, volt egy sátor, ahol néhány önkéntes tesztelte a betegeket, nekünk az volt a feladatunk, hogy próbáltunk minél több embert meggyőzni, hogy tesztelje magát. Így megkezdhetik a gyógyszeres kezelést, ami tulajdonképpen megmenti az életüket, és nem utolsósorban kellő óvintézkedéssel megakadályozhatják, hogy tovább adják a HIV vírus.

Néhány önkéntes AIDS tesztelést, és edukációt tart a környező embereknek, tinédzsereknek, és bár azt gondolnánk, hogy mivel ország szintű problémáról beszélünk, a kenyaiak képben vannak az alapvető fogalmakkal, de sajnos sokan nem. Ezért fontos az iskolákban, utcán, és ahol lehet beszélni erről. Hogy például mi a különbség a HIV vírus és az AIDS között, hogyan terjed, hogy lehet védekezni ellene, milyen óvintézkedések vannak, gyógyszerek típusairól, és fontosságáról. Bár az AIDS sajnos egy gyógyíthatatlan betegség, ha időben megkezdik a gyógyszeres kezelést, akkor az immunrendszer nem gyengül le annyira, hogy különböző szövődményeket elkapjanak, mint pld. a tuberkulózist. Az AIDS betegek nagy többsége nem magában a betegségben hal meg, hanem a szövődményekben.

Sokuknak el kell magyarázni, hogy a teszt csak egy szúrás az újbegyen, és maximum 10 percen belül már eredményt is kapnak, mert félnek a teszteléstől. Ezen kívül érthető módón félnek a hátrányos megkülönbözetéstől, és előítéletektől.

Kenyát 3 ország előzi meg AIDS érintettségben (Dél-Afrika, Nigéria, és Mozambik), tehát rengeteg HIV pozitív, és AIDS-es beteg van az országban, több mint másfél millió ember. Az érintettek túlnyomó része, 85%-a, tinédzserek/fiatal lányok (13-24 évig). Ez sajnos összefüggésben van azzal, hogy rengeteg a nemi erőszak az országban, rengeteg nő ezt többször éli át élete folyamán, amibe még belegondolni is borzasztó. Helyiektől hallottam, hogy itt a városrészben, ahol lakunk Kikuyuban annyira szegények az emberek, hogy 20 (!) kenyai shillingért lehet szexuális szolgáltatást vásárolni, ami kevesebb, mint 60 Ft (!). Ilyen körülmények között el lehet képzelni, hogy milyen nehéz biztonságról beszélni a fiataloknak, és mindenki másnak.

Aki ismer, tudja, hogy a nők helyzete eddig is szívügyem volt otthon is, de ez azóta csak erősödött bennem. Emlékszem, utazásom előtt pár héttel néztem egy vita estet Puzsér Robival a feminizmusról. Volt egy mondata, ami megmaradt bennem, és sokszor eszembe jutott itt is: "A nők egyenjogúságáért nem a starbucks kávézók környékén kell harcolni, hanem olyan helyeken, ahol tényleg elnyomás van." Bár úgy gondolom, hogy azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, ha például otthon hátrányos megkülönböztetés éri a nőket, pld. a munkahelyükön, fizetéseik szempontjából. Azonban amióta itt vagyok nem tudok elég hálás lenni azért, ahol én élhetek nőként, ahogyan megbecsülnek, ahogyan számít a véleményem, és vannak jogaim, ahogyan egyenrangú félként vagyok kezelve családomban, munkahelyemen, házasságomban. És nem tudok elég szomorú, és elkeseredett lenni amiatt, ahogyan látom nap, mint nap, hogyan élnek itt, körülettem a nők, Kenyában.

Itt a gyakorlatilag nem létező fogalom az egyenjogúság, főleg azon a részen, ahol én nap, mint nap közlekedem. Folyamatosan azt látom, hogy itt a nők dolgoznak úgy igazán. Ők végzik a nehéz fizikai munkát, ők cipekednek, mindezt legtöbbször úgy, hogy 1-2-3 gyereket maguk mellett hurcolnak, egy meg minimum a hátukra van kötve. A férfiak legtöbbször az út szélén heverésznek, nyilván szeretném elkerülni az általánosítást, és ahogyan mindig, most is igaz, hogy tisztelet a kivételnek. De sajnos nagy általánosságban ez az igazság, ami engem személy szerint minden nap sokkol, és feldühít.

Az árvaházban a gyerekek tesztelését még nem tudtuk megcsinálni, még mindig vívunk ezzel kapcsolatban, de a nagyobbaknak már tartottunk AIDS edukációt, ami szerintem rettentő fontos.

Tudom, hogy sajnos ez egy nagyon nehéz, és nyomasztó téma, de itt ez mindennapos probléma, így mindenképp szerettem volna írni pár sort erről is. 

Hamarosan még jelentkezem következő bejegyzéssel a gyerkőceimről, akik minden nap egyre szeretni valóbbak (bár ennél jobban talán nem is lehet  :))

Amire nincsenek szavak... 

Repül az idő, lassan 2 hete önkénteskedem a "Dadas" árvaházban...

Az első napom előtti éjszaka alig tudtam aludni annyira izgultam. Millió kérdés, és aggodalom volt bennem. Vajon megtalálom-e a közös hangot a gyerekekkel? Hogyan fogom majd viselni érzelmileg? Ezeket a gyerekeket már ennyi idősen is annyi sérülés érte, vajon mennyire tudnak nyitni egy idegen felé? Lesz-e erőm nem a körülményeikre koncentrálni, hanem teljes mértékben rájuk? Ilyen, és még millió hasonló gondolat foglalkoztatott...

Aztán, amikor megérkeztem az aggodalmaim egy pillanat alatt elröppentek... Ezek a gyerekek még sosem láttak, és mosolygó arccal futottak felém, és úgy öleltek, ahogyan talán eddig még soha senki...és egyszerre kiabálták, hogy "Welcomeeeeeee". Abban a pillanatban tudtam, hogy nem lesz itt gond a kötődéssel, már akkor szerettem őket. Szerencsére Kenyában a szuahéli meg a többi törzsi nyelv mellett szinte mindenki beszél angolul, így a gyerekekkel is könnyen megértjük egymást.

Az első pár óra azzal telt, hogy próbáltak "felfedezni", akik csak tudtak az ölembe ültek, akik nem, körém. A hajamat, kezemet, arcomat simogatták. Irtó cukik voltak! Kérdezgettek Magyarországról, azt hiszem először hallottak róla, mert mindannyian hatalmasat nevettek a Hungary-n, és egyszerre kérdezték, hogy miért vagyunk éhesek :)

Majd kezdtem őket egyenként megismerni, tanulgatni a nevüket, nagyon nyitottak, kedvesek, és tele vannak szeretettel. A legkisebb gyerkőc 2 éves, a legnagyobb pedig 17, úgyhogy elég nagy a korosztályok között a különbség. Mostanra nagyjából tudom a gyerkőcök nevét, és életkorát. Tudom ki az, aki mindig a középpontban van, ki az, aki kicsit visszahúzódóbb, ki az, aki mindig valami rosszban sántikál :), ki az, aki érzékenyebb, és jobban kell figyelni rá...

Azt mondák a nevelők, hogy több gyerkőcnek meghaltak a szülei, ezért azt kérték,  hogy ne kérdezzünk a szüleikről, mert attól nagyon elszomorodnak, ezen kívül úgy látom teljes szabadságot kapunk, hogy hogyan kötjük le a őket. (Szerintem nem nagyon érdekli őket).

Reggel 9-től délután 3-4-ig vagyunk általában az árvaházban (jelenleg egy mexikói, és egy amerikai lánnyal önkénteskedünk), de van amikor nem tudunk elszakadni csak 5 körül... Bárcsak maradhatnék néha tovább is, de sötétedés előtt haza kell érnem.

Bevallom az első pár napban nagyon megviseltek a gyerekek körülményei, amiben élnek nap, mint nap.. Az árvaház épülete, és területe jelenleg elég rossz állapotban van. Bár várható javulás, mert építkezés folyik. Nincsenek az ablakokban üvegek, ezért a tantermek mindig szelesek. 40 gyerek 4-5 szobában alszik, 1 ágyon sokszor 4-5-en, sok ágyon nincs matrac csak egy pléd a vasrácson. 2 hete, amióta járok hozzájuk minden nap, mindegyik gyerek szinte ugyanabban a koszos, lyukas ruhában van, ezért is volt gyorsabb megjegyezni őket, de bárcsak ne így kellene... Jelenleg a gyerekek egy kisebb belső udvarban vannak "bezárva", és mivel az árvaház területén építkezés folyik, ezért tele van az egész terület fadarabokkal, amiből óriási szögek állnak ki, üvegdarabokkal, és egyéb építkezési hulladékkal. Kb. folyamatosan azon aggódóm, hogy melyik gyerek mikor sérül meg, főleg, hogy sokan mezítláb szaladgálnak.

Minden nap ugyanazt esznek, reggelire zabkását, ebédre vizes rizst babbal, néha (bár én eddig egyszer láttam) 1 db banánt 4 felé osztanak, mindenkinek jut egy kis darab. Az első nap, amikor ebédidő volt a gondozók "Mamas" hoztak nekünk is ebédet, de mivel láttuk, hogy a gyerekeknek is alig jut étel, mondtuk, hogy nem vagyunk éhesek (azóta sem nagyon fogadunk el ételt, pedig mindig mi vagyunk az elsők, akiknek adni akarnak). A gyerekek sorra megkapták az ebédjüket a fal mellett lekuporodva, és amikor látták, hogy mi  nem eszünk, az összes gyerek egymás után nyújtotta a tányérját, és mondta, hogy "welcome", együnk az övékből... Ennél a pontnál volt az, hogy úgy igazán eltörött a mécses, és kb. 20 percig a wc-ben  zokogtam, de ha erre gondolok még mindig, minden egyes alkalommal sírva fakadok. Ezeknek a gyerekeknek tényleg semmijük nincsen, és mégis mindenüket odaadják, és nem láttam még náluk hálásabbakat.

Még otthon, amikor készültem aggódtam, hogy mivel fog telni a napi 7 óra, és hogyan fogja őket lekötni azok a kreatív dolgok, amiket hoztam. Minden nap elröpül, ezek a gyerekek mindent annyira lelkesen, és hatalmas örömmel fogadnak, hogy nem is tudom így írásban átadni.

Az első nap balerinát és szuperhőst csináltunk fapálcikából meg papírból. Minden foglalkozásra azt mondjuk, hogy akinek van kedve csinálja, semmi sem kötelező, de szinte mindig mindenki részt vesz, és annyira lelkesen csinálják, utána egész nap eljátszanak vele. Nincsenek játékok az egész árvaházban, a gyerekek zacskóból kötöttek össze maguknak egy labdát, amivel kidobósat játszanak, ezen kívül max a földön a kövekkel tudnak játszani. Mi viszünk nekik játékokat minden nap. 

Hoztam magammal színezőket, amivel úgy voltam, hogy max. amikor nincs más, fél-1 órára majd csak lefoglalja őket... (Ez a tapasztalatom az otthoni gyerekekkel) Ehhez képest oda vannak a színezőkért, egész nap elszíneznének, 2 nap alatt elfogyott mind a 200 darab :), úgyhogy most próbálok még helyet találni, ahol tudok nyomtatni.

Észrevettem, hogy szigorúan vannak "nevelve" sajnos van egy olyan érzésem, és elkaptam egy-két alkalmat is, amikor azt láttam, hogy rajuk csaptak, bár biztos vagyok benne, hogy előttünk nem nagyon teszik. Elvileg Kenyában az árvaházakban nem szabad verni a gyerekeket, de ez a gyakorlatban nem számít, mint ahogyan annyi minden más sem. A nevelőknek nincs a kezükben más alternatíva, ahogyan nevelhetnék a gyerekeket. A szüleiket is verték, őket is, ők is verik a gyerekeket... Ezt hozzák a családjukból, és a kultúrájukból.

Azt is megfigyeltem, hogy a gyerekek, amikor színeznek, vagy amikor bármilyen kézműves dolgot csinálnak, görcsösen figyelnek, hogy ne menjenek ki a vonalból, és "tökéletes" legyen. Szerintem ez is beléjük lett nevelve. Ezért próbáljuk folyamatosan legálabb egy picit elültetni bennük, hogy nem kell tökéletes legyen, és nem baj ha kimennek a vonalból, vagy ha nem egyenesen vágnak az ollóval, vagy ha Micimackó lila és nem sárga. A lényeg, hogy élvezzék. A gyerekek napról napra felszabadultabbak, és végre egyre több tökéletlenül csodaszép alkotást látunk, és kapunk tőlük, amit persze nem győzünk dicsérni, hogy milyen szép, és milyen ügyesek... :)

Ezek a gyerekek éheznek a tudásra. Az árvaházban most iskolaszünet van, most csak azok a gyerekek vannak itt, akik itt is élnek, amúgy iskolaként üzemel az épület, és töbszáz gyerek tanul itt.  Az órákon 4 gyerek tanul egy könyvből. Azt látom, hogy bár szünet van, mégis önszorgalomból a kis rongyos füzetükbe gyakorolják vagy a számolást vagy a helyesírást. És annyira boldogok, ha pluszban gyakorolunk velük, vagy kapnak tőlünk feladatokat, és kijavítjuk őket.

Nagyon megható, hogy mennyire szeretik egymást, és milyen szépen bánnak egymással, és velünk. Nem nagyon kell kétszer szólni rájuk. Nem kell kérni őket, hogy osztozkodjanak valamin, mert ösztönösen bennük van, hogy mindenen osztozkodnak. A nagyobb eteti a kisebbet, fogja az ölében, és egész nap olyan szépen eljátszanak egymással. Ha valaki megbánt valakit nem kell mondani, hogy kérjen bocsánatot, azonnal mennek, és addig mondják, hogy "sorry" és ölelik, amíg a másik már mosolyog, vagy túl van a dolgon. Egy csoda minden nap látni ezt, és minden egyes alkalommal gombóc van a torkomban, és párásodik a szemem, amikor láthatom.

Sok gyerkőcnek kiütései vannak a fejbőrén, vannak akik csúnyán köhögnek, szinte folyamatosan taknyosak, és meg vannak fázva.  Most próbáljuk elintézni, hogy egy orvos elmehessen az árvaházba, és megvizsgálja a gyerekeket, hogy akinek szükséges megkaphassa a gyógyszeres kezelést. Ha valamelyik gyerkőc nincs jól egy nap, az biztos, hogy néhány társa ül mellette simogatja, vigasztalja.

Néha óriási tehetetlenséget, és dühöt érzek belül, hogy miért így történnek a dolgok, hogy miért gyerekek szenvednek? Miért nincsen min aludniuk, miért nincsenek kezelve ha betegek, miért nem kapják meg a megfelelő fizikai és érzelmi szükségleteket? Miért nincsenek perspektíváik? Mert ez minden gyereknek járna...Mert ezek nem óriási dolgok, és összegek... Persze erre nincsenek válaszok, és rá kell jönnöm, hogy Kenyában vagyok, ahol az ország nagy része így él, és itt ez teljesen normális... és még millió gyerek él még ennél is rosszabb körülmények között, például Kiberában, a nyomornegyedben, ahol konkértan a szemétdomb közepén élnek. Persze ezt felfogni, és elfogadni nem lehet, legalábbis én nem tudom, és valószínűleg nem is fogom...

Comment nélkül...Egy kisfiú amikor krepp papírból csináltunk képet, bámit lehetett rá írni, de Ő azt írta rá, hogy "I love God"...

Amikor gyűjtöttem a támogatásokat úgy gondoltam, hogy majd amikor ott leszek "felmérem a terepet", és ami a legszükségesebb arra fordítom a pénzt. Most már látom, hogy konkrétan minden szükséges, bármire adom/költöm a pénzt... Ha ételre, ha gyógyszerekre, ha matracokra, ha ruhákra, ha könyvekre, ha írószerekre...bármire. Már beszéltem a szervezet vezetőjével, hogy hogyan lehetne a legjobban segíteni. Ezzel kapcsolatban még írok. 

Tehát mindenkinek, aki segített az elmúlt hónapokban bárhogyan is, bármilyen kevés összeggel, és esetleg most olvassa ezt a bejegyzésemet, itt is szeretném megköszönni, én most látom igazán, hogy ez az a helyzet, amikor nem közhely, hogy minden kevés számít, mert valóban! Szóval elmondhatatlanul hálás vagyok Nektek!

Már majdnem a fele eltelt az itt töltendő időmnek, és már most félek attól a naptól, amikor el kell majd búcsúznom tőlük, de addig még minden pillanatot megragadok, amit velük tölthetek, mert igazából nem is én adok, hanem ők adnak nekem annyi szeretetet, amit igazából fel sem foghatok...

Igyekszem még írni, róluk, a velük altöltött időről, hogy ti is kapjatok egy kis szeletet abból, hogy milyen csodásak is ezek a gyerekek egyenként, és együtt...

"Kwa upendo" (Szeretettel)

Hilda

Karibu!

Kellett egy kis idő ahhoz, hogy írni tudjak egy következő bejegyzést, már innen Kenyából. Többnyire azért is, mert úgy gondolom szükség volt legalább 1 hétre, hogy kialakuljon valami kép, és ezzel egyidejűleg a milliónyi érzést valahogy helyre tegyem magamban. Bevallom őszintén kicsit érzelmileg is össze kellett kapnom magam, hogy megfogalmazzam magamban az élményeimet...

Már idefele a repülőn megismerkedtem egy nagyon kedves kenyai nénivel, Rose-al, aki pár órás ismeretség után meghívott a lánya diplomaosztó utáni családi ünnepségére, templomba vele, és leszállás előtt imádkozott értem, és az önkéntes munkámért. Nagyon megható volt megtapasztalni ilyen szintű kedvességet, és törődést még a levegőben,  valakitől, akivel még csak pár órája találkoztam. Tehát, igazán jól indult ez a nagy kaland :)! 

"Karibu"! szuahéliül azt jelenti, hogy "Isten hozott"!

Szóval már több mint 1 hete Kenyában vagyok, Nairobi külvárosi részén, Kikuyu-nak nevezett régióban. A városnak ezen a részén nem nagyon látni fehér embert, ezért a helyieknek többnyire "látványosságnak" számítunk páran, akik önkénteskedünk a közelben. Ha látnak sokszor "Muzungu"-ként hívnak, ami "fehér embert" jelent.

A kenyaiak többnyire kedvesek, nagyon mosolygósak, szinte folyamatosan jó kedvűek, nagyon nyugisak, és ráérősek. (Persze azért vannak kivételek, és negatív tapasztalatok is).

Rendszerint, ha egy időpontot kell megbeszélni velük meg kell kérdezni, hogy "muzungu" 9 óra vagy kenyai 9 óra, ami azt jelenti, hogy kb. 11-12 óra körül érkeznek, legjobb esetben. Kellett 1-2 nap ahhoz, hogy ne vegyem komolyan, ha egy időpontot beszélünk meg. Mondom én notórius későként... :) Bár kenyai aspektusból nézve, még sosem késtem igazán. :)

Az oroszlánkirályból ismert "Hakuna Matata" életérzés itt teljesen átitatja a mindennapokat. Azt jelenti, hogy "semmi vész/semmi gond". Mivel kislánykorom óta a kedvenc mesém az Oroszlánkirály ismertem Timon és Pumba énekét, de amióta Kenyában vagyok non-stop ezt hallom. Sokszor indokolatlanul.. néha azt érzem, hogy amikor nem tudnak mit mondani egy fehér embernek, akkor csak ellövik a "Hakuna Matatát" abból baj nem lehet :). Ami tulajdonképpen számomra szimpatikus hozzáállás, mert alapvetően én is elég lazának gondolom magam, de amikor reális/komoly problémára is "Hakuna Matatáznanak" az már számomra is kezd zavaró lenni. Tehát itt szinte semmiből nem csinálnak problémát, nem szabad idegeskedni, és felkapni a vizet, és tisztában kell lenni azzal is, hogy akkor is azt mondják, hogy "semmi gond", amikor igenis gond van.  Kezdem átvenni a "Hakuna Matata" mentalitást, mert itt úgy érzem nincs más opció, és ha nem ezt tenném, lenne min aggódnom bőven, folyamatosan:).

Például az első alkalommal, amikor matatuval utaztam azt hittem vége az életemnek, ennyi volt... :) Matatu a helyi közlekedési eszköz, egy lepukkant kisbusz, legtöbbször lyukas az oldala vagy az alja, folyamatosan üvőlt benne a reggae vagy a gettó zene, és sokkal több embert préselnek bele, mint amennyi ülés van. Ráadásul a kenyai hepe-hupás földutakon nyomják neki, ritkán marad a popsid az ülésen. :) Nagyon határozottnak kell lenni, hogy hova akarsz menni, mert simán rábólintanak, hogy odavisznek, ahova kéred, és a végén máshol tesznek ki. A visszajáróért is sokszor harcolni kell. A kultúrsokk kifejezés számomra új értelmet nyert :) Bár minden turista ajánlásnál azt olvasni, hogy nem ajánlják a külföldieknek, hogy ezzel utazzanak, a gyalogláson kívül nem nagyon van más opció eljutni az árvaházba, a kb egy órás gyalogút, talán még parább, mint a matatu. Különben is, én nem is túriskáskodni érkeztem, úgyhogy ugyanúgy közlekedem, mint a helyiek.

Az első napjaimon már edződtem :), amikor sétáltam egy forgalmasabb helyen azért többször megrángatták a karomat, vagy a nyakláncomat akarták letépni a nyakamból...

Próbálunk óvatosak lenni, nem nagyon sétálunk egyedül, főleg késő délután. Legkésőbb este 6-7 -kor már nem ajánlatos az utcán tartózkodni, nappal még rendben van, de sötétedés után a helyiek is elég óvatosak, és nem sétálgatnak csak úgy az utcákon. A lopások, és az erőszak sajnos mindennapos, ha nem figyelsz egy pillanat alatt ellopják a telefonodat a kezedből, zsebedből, táskádból. 

A biztonság hiánya azzal magyarázható, hogy bár Kenya több afrikai országhoz viszonyítva fejlett országnak számít, mégis óriási a társadalmi különbség. Egy átlag kenyai 1 dollárból él/nap, és Nairobiban található Afrika legnagyobb nyomornegyede, ahol pontosan nem tudni, de  állítólag több, mint 1 millió ember él, akik még ennél is rosszabb körülmények között élik mindennapjaikat. Az emberek kiszolgáltatottak, ezért történik ennyi lopás, és bűncselekmény.

Szerintem nem vagyok finnyás, de már másfél hét alatt fogytam 2 kilót (persze ezt nem bánom :)). Az árvaházban szinte minden nap rizst és bab az ebéd, azonban ott többnyire nem fogadjuk el az ételt, mert így sincs sok a gyerekeknek. Az ökéntes házban jobb a helyzet, de számomra sok étel, mint például az ugali, ami a helyi, tradicíonális étel, állagra, és ízre sem lett kedvenc :). Szerencsém van, hogy minden sarkon hatalmas avokádót, és mangót lehet venni, kb. 40-60 Ft-ért, így  mangót és avokádót minden nap eszek :). 

Az önkéntes házban napokig nem volt víz, ez azért kihívást jelenett. :) Amikor van, akkor is csak hideg, állítólag valahogy lehet meleget "varázsolni", de nekem eddig még sosem sikerült, úgyhogy nem nagyon van lehetőség meleg zuhanyra. És bár azt gondoltam, hogy Afrikában úgyis olyan meleg van, hogy ez nem is fog hiányozni, de a november hónap Kenyában többnyire esős, és ilyenkor eléggé lehűl a levegő, főleg este, úgyhogy hiányzik :). Ráadásul Kikuyu, ahol mi lakunk elég magasan van, így még hűvösebb van Nairobi többi részéhez képest. Ami abból a szempontból jó, hogy a malária szúnyogok a magasság miatt nem nagyon élnek meg. Bár én szedem a malária gyógyszert biztos, ami biztos alapon, de eddig 1-2 szúnyogot láttam csak szerencsére.

A legfontosabbat hagytam a végére, az árvaházat és a gyerekeket.. amiért tulajdonképpen itt vagyok. Több, mint egy hetet töltöttem a "Dadas" árvaházban, ami "testvért" jelent szuahéliül. Találó a név mert a gyerekek olyanok egymásnak, mint egy nagy család, és mintha mindenki mindenkinek a nagy vagy kistesója lenne. A következő bejegyzésben az árvaházról, és a gyerekekről fogok bővebben írni, ami egyszerre a legszebb, és legnehezebb dolog, amit talán eddig valaha megtapasztaltam...

Még jelentkezem, és millió puszi mindenkinek. Hihetetlenül sokat jelent a sok üzenet, támogatás, bátorítás, és ima. Köszönöm nektek!! <3

 



Kezdetek, itthon...


Egy kedves barátom most már sokadjára (!) presszionál, (remélem ezt olvassa :)!!!), hogy írjak... publikusan... blogot, vagy facebook posztot, e-mail beszámolót, neki mind1, csak valamit a kenyai önkéntes utamról...Amúgy megható, hogy ilyen lelkes :)!!

Kisebb "harc" után, -hogy "ez vajon érdekel -e bárkit is a családomon, és a szűk barátimon kívül (Bízom benne, hogy őket talán igen, legalább kötelességtudatból!! :)), és én amúgy sem vagyok blogger, hogy frappáns, szofisztikált, mély, de vicces stb. stb. produktummal álljak elő egy egyszerű önkéntes útról"- :)

Mert, igen nekem most, Afrika... Persze nem teljesen veszélytelen (de tulajdonképpen mi az?) messze van, nem jöhetek haza, ha valami nem tetszik (úgy gondolom, hogy ez amúgysem távolság függvénye lenne), lényegesen rosszabb körülmények, sok oltás, hogy odamehess (na jó ez azért megviselt :)) Ezen kívül a legőszintébben...,nem gondolom, hogy ez bármivel is több, vagy jelentőségteljesebb, mintha valaki a szomszédban, egy gyerektáborban vagy a 6. kerületben segít, legyen bármiről is szó. Mert a lényeg nem abban van, hogy hol, kiknek, és mennyit...

Na, de végül megállapodtunk abban, hogy írok MAGAMNAK, hogy ilyen formában is megőrizzem az élményeimet, és az emlékeimet..., és ez az ötlet tulajdonképpen tetszik is. Ezen felül, ha esetleg más is olvassa, annak csak örülök :) A családomnak, és a barátaimnak meg nem kell külön-külön beszámolni, így egy kis praktikusság is bekúszott a dologba :)!!

Tehát üdv a blogomon kedves olvasó :)! Megpróbálkozom a magam egyszerű módján mesélni időről-időre a kenyai árvaházban eltöltött napjaimról, és élményeimről.. Internet elérés függvényében pedig igyekszem meg is osztani Veletek.

Viszont még itthon vagyok egy kis ideig... néhány gondolatot szeretnék megosztani azzal kapcsolatban,  hogy milyen csodálatos dolgokat tapasztalhattam meg az utóbbi időszakban, amiért rendkívül hálás vagyok!

Az önkéntesség legtöbb esetben sajnos -vagy nem sajnos - (ez nézőpont kérdése, de ebbe most ne menjünk bele...), azon felül, hogy felajánlod a munkádat rövidebb-hosszabb ideig ingyen, egyéb költségvonzatokkal jár. Például fizetned kell azért, hogy egyáltalán mehess, szállás, étkeztetés, adminisztrációs költség. Ezeknek a költségeknek nagy részét a szervezet a projektjei fenntartására fordítja, ami fontos tényező. Természetesen az első pillanattól kezdve, amikor megfogalmazódott bennem a gondolat, hogy valamikor szeretnék egy bizonyos időt önkénteskedni, magam szerettem volna teljes mértékben finanszírozni. Fontosnak tartottam, hogy arra ne kérjek támogatást, hogy kijussak, és kint legyek... (még akkor sem, hogy tudom, hogy lett volna rá lehetőség, mert azóta sokan felajánlottátok). Viszont az is megfogalmazódott bennem, hogy azon kívül, hogy kint vagyok, és remélhetőleg a jelenlétemmel, ha valami keveset is, de tudok segíteni a gyerekek mindennapjain, jó lenne, ha anyagilag, -találkozva a mindennapi szükségletekkel- is tudnék egy kis segítséget biztosítani. Mivel a saját költségeimen felül én már nem nagyon tudtam pluszban erre anyagi forrást biztosítani, itt jöttetek Ti a képbe, és mindezt csak ezért írtam le...

Rengeteg pozitív élményben, és megtapasztalásban volt részem (persze volt egy kis negatív is, de erre nem is szánnék többet :)) Nagyon sokan segítettetek, és túlszárnyaltátok az elképzelésemet, hogy kb. majd valahogy 1-2 százezret összegyűjtök, amivel tudok kint a gyerekeknek segíteni, és megvenni pár dolgot, ami a mindennapjaikat kicsit segíti, vagy szebbé teszi.

Már a gardróbvásár csodásan zárult, ahol 255e Ft gyűlt össze, hála mindazoknak a fantasztikus barátnőimnek, és családtagjaimnak, akik vagy/és ruháikkal, segítségükkel, sütijeikkel segítettek a gyűjtésben, és természetes nem utolsó sorban azoknak, akik eljöttek vásárolni!!

Ezt követően kisebb-nagyobb felajánlásoknak köszönhetően, magánszemélyektől, és cégektől egyaránt, (volt, aki 24 km -t futott, azért, hogy nekem támogatást gyűjtsön :)...) eddig 800 e Ft gyűlt össze, amit a kenyai árva gyerekeknek felajánlottatok..  Tulajdonképpen túlszárnyalta minden reményemet, hogy azon kívül, hogy önkénteskedem, anyagilag is támogassam a gyerekeket. Úgy gondolom, hogy ez az összeg igazán nagy segítség lesz. Ezért itt (is) nagyon köszönöm mindannyitoknak, hogy fontosnak tartottátok, hogy részt vegyetek ebben, és akár ismeretlenül is segítettetek! Sokan mondtátok, hogy "semmiség", és, "hogy nincs mit", de most is mondanám, hogy szerintem pedig óriási dolog, és igenis van mit!! :)

Szóval már pakolászok, szúnyogriasztók hadát már beszereztem :) (a múltban már kiderült, hogy szeretnek megfertőzni a trópusi betegségeket terjesztő kis vérszívók) :), még vár rám plusz egy adag kolera szuszpenzió, de ezen kívül megkaptam minden oltást, és a vízumom is pipa.. 

Ps.:Egyre jobban izgulok, és egyre jobban várom, hogy találkozzak a gyerekekkel, és, hogy mindezt veletek is megoszthassam...

To be continued...  :)